hello darkness, my old friend

Nem azt mondom, hogy fáj, mert nem. Nem esik rosszul. Nem érdekel. De azt hiszem, valami mégis felkavaródott bennem, amit oly' rég nyomtam el magamban.
Végtére is, azt csinál, amit akar. Szabad ember, és én már tényleg rég túl léptem ezen a dolgon.
Csak az bánt, hogy mindig mindenkinek összejön, engem kivéve. Mindenki boldog, mindenki elvan, nekem pedig mi jut? Semmi.
Olyan, mintha egy sötét lejtőn csúsznék lefelé, ahol az egyetlen világosság a barátaim öröme lenne. Örülök neki, és jó látni, mégis ott van a kis hang a fejemben, az irigység hangja, miszerint én sosem fogom ugyanezt átélni. Jó, hogy nekik jó, de nekem mégsem az. Önzőség ez tán? Lehet. Én vagyok a legrosszabb ember a földön.
Mindenki sikeres, mindenki szerelmes, mindenki tök jól néz ki, és mintha én lennék az egyes egyedüli, aki egyiket sem birtokolja. Képtelen vagyok bármit felmutatni, hogy igen: ez vagyok én. Semmi nem okoz örömet.
És erősnek mondom magam, mert sosem sajnáltattam magam, sosem kértem senkitől, hogy foglalkozzon velem, vagy sajnáljon. Mindig is túl láttam az érdekeimen, és próbáltam olyan tanácsot adni, ami mások javára válik, figyelmen kívül hagyva, hogy ez talán nekem pokolian fáj. Nap mint nap ápolgatom mások lelkét, foglalkozom a kis életükkel, és mindig ott vagyok, ha szükség van rám. Sosem törődöm vele, hogy mennyire rossz, ha olyan témában kérik a tanácsomat, ami érzékenyen érint. Szeretném, ha nem érdekelne. Ha nem fájna. Szeretnék önzetlenül örülni, de képtelen vagyok rá, és gyűlölöm magam ezért.
Normális ez? Normális, hogy nekem nem sikerül semmi? Pozitív vagyok, s rendes esetben azt mondanám (másoknak biztos), hogy igen, normális, biztos valami nagy dologra vagy hivatott, valami várat magára, mindennek oka van...
De magammal szemben hasznosítani a világot megváltó gondolataimat, nem olyan egyszerű. És ilyenkor döbbenek rá, micsoda közhelyeket mondok, milyen üres és semmitmondó szpícseket tartok az embereknek. Nem is csoda, ha nem hallgatnak rám. Pedig én tényleg komolyan gondolom, és tudom is, hogy igazam van, de ha valaki a padlón van, nem ezek a szavak fogják felszedni onnan. Tehát ér valamit az, hogy annyi ember lelki szemetesládája vagyok? Számít egyáltalán bármit is, amit mondok?
Tudom, hogy nem kéne ezt éreznem. Hogy nem kéne fájjon, és hogy minden erőmet összeszedve, kényszerű mosollyal is, de a helyes dolgot kell tennem. Erről szól az egész létem, de azt hiszem, megszoktam már.
Egyedül halok meg, nagy ügy.
Azt se tudom, ezt miért írtam le...

I have some sins to confess

Let's imagine that: you are pretty, you are smart, you have a lot of friends. You've got everything you ever wanted, you've got the most expensive stuffs, you've got a lot of money, fame and all the pleasures. You were envied, and everybody wanted to be just like you.
You got it? Great.
And now imagine that: from the moment you born, you lived in a burning hell. You just started to speak and walk when you lost the first person of your life, and from that day you had to be strong. You grew up on your own and you always had to hide your feelings. Nobody knew, nobody understood. You were the only girl in the family, and these people always expected you to be the best. You had to be a perfect student, a perfect kid. You were good at it, but not enough. Enough. This is the keyword of my post.
No matter what have you done, that wasn't good enough. Ever. You got a B? Why haven't you got an A?! You had black hair and brown eyes? Pretty, but why don't you have blonde hair and blue eyes? Pretty, talented, smart, but that girl is beautiful, more talented, and clever...
You gave your life into that boy's hand? Good, but you are still hysterical and capricious which is can't be stood. You won't be good enough for anyone.
So you putted this emotionless mask on to yourself. You begin to act like you were made of ice and nobody can hurt you. You pushed people to floor with just a few words, and you didn't care of anyone. But is that true?
You wanted to be alone, but you hated it also. While you were alone you could act like you really are. You could cry and shout your soul out, nobody heared. You didn't have to afraid of getting hurt. But while you were alone the thoughts are just came to your mind. You had to think about your life and behaviour, and you hated that little voice: "you don't have to do this, you are bad, doesn't matter what are you doing..."
If anyone got close to you, you pushed them away. You were intolerable and freak, you were so careless because you were too scared to let anyone in. You didn't want anyone to know your real personality, your life and your real feelings. Because your friends thought that your are perfectly okay, your life is absolutely correct, and you don't have to worry about a thing.
Nodoby knew, but you were starving for love. While you ran into the bathroom and opened the sink to nobody hear you are cryin', you had enough time to think. You just wanted someone who don't expect more than you can give and who would never leave. Because your life started with leaving, and everybody always left you. You just wanted someone who can accept who you really are. Who knows everything about you and still loves you.
It wasn't a big wish, it really wasn't. You had everything except this. This was the only thing you ever wanted, and couldn't have it. And it killed you.
So, because you starved for love, you made out with a lot of guys. You were almost in everything and soon everybody knew: hey, this is the girl you can play with, and never has a bad word for it!
You felt so... used. You felt, but this was the only thing you had. While you were under someone, you felt loved. Uhm, that sounds really bad.
So all you wanted is love. Sometimes you were as desperate to do stupid things. You cutted yourself, you did drugs, you drank too much, you smoked, you took pills in.
But is that helped? Is that made you feel better?
Of course not.
So one day you decided to stop. You drop that blade off, you sprayed your drugs. You looked in the mirror to your white, sad face and said to yourself: why am I doing this? I have some problems, but who hasn't? I have friends who just want to love me, so this is the time to let them. I'm not an african orphan, I have life, and I have everything what others just dreaming of. I have some bad time, but I must continue because the world won't stop for me. I'm wasting my time with being so sad and desperate. Everything has a reason and I have to be strong enough to make it through.
So on that day you tucked up your sleeve and showed the world: yes, I've been weak, but now I know what I have to do.
See your blood running doesn't help you to get a happy life.
You had a hard childhood, so what? The show must go on, and this is the point. Maybe you won't be good enough to everybody. You have to wait for the one you are good enough for. And then, you will be happy. But until it happens you don't have to destroy yourself, because it will getting worst.

So, everybody. I know people like judging by look, and I know that sometimes someone could look like a total bitch. But now you know the story of that girl who often looks, and the next time you'd like to say that she is a little rich, daddy's girl think about it: that girl's life is so far from perfect! And she's still here.

Interme

-Mondd, mit akarsz kezdeni az életeddel? Azt hiszed, ez így rendben van?
-Nem. Tudod, sokat gondolkodtam, és sok mindenre keresem a választ. Néhány dolog annyira egyszerűnek tűnik, és mégsem az... a legváratlanabb helyzetekben merül fel bennem a gondolat: nekem talán nem is itt kéne lennem. Tudod, látszólag minden rendben van körülöttem. Megvannak a barátaim, és megvan a családom is. Kevesen látják, hogy igazából minden széthullóban van.
-Hogy érted ezt?
-Az imént azt kérdezted, mit akarok kezdeni az életemmel. Tudod, én mindig határozott típus voltam. Mindig tudtam, mit akarok, és hogy ahhoz mit kell megtennem. De mostanában... olyan, mint mikor meg akarsz fogni valamit, és tudod, hogy csak egy karnyújtás lenne, mégsem bírod rászánni magad arra az egy apró mozdulatra. Tudom, hogy mit kéne tennem. Tudom, hogy nem lenne könnyű, de megérné. És mégsem tudom elkezdeni. Széthullanak az álmaim, a vágyaim, pillanatnyi gondjaim mindig fontosabbak, és mire észbe kapok, semmiségekkel töltöttem el az időmet. Olyan, mintha csak állnék, és az életem saját magát élné. Sodródom. Ezt sosem szerettem.
-De hát majd csak lesz valahogy... olyan még nem volt, hogy sehogy se legyen.
-De nem lehet akárhogy! Nekem nem. Tudom, mire vagyok hivatott. És azt is tudom, hogy egyedül képtelen vagyok végigcsinálni. Mindig is individualistának vallottam magam, és egyedül jártam végig az utam. Mindazonáltal nem hagyhatom elveszni a számomra fontos személyeket. Mégis ezt csinálom. Hagyom, hogy mindenki kisétáljon az életemből, aki valaha is jelentett nekem valamit.
-Miért nem kapsz utánuk? Még elérheted őket...
-Nem. Ezek a kapcsolatok régóta romlottak, magamtól taszítottam el mindent és mindenkit. Talán rendben is van ez így. Talán nincs. Talán nem érdemlem meg ezeket a nagyszerű embereket. De tudod, eladni... azt mindig el tudtam magam. Profi módon hitetem el a publikummal, hogy nem is vagyok olyan rémes, mint az első látásra tűnik. És tudod mit? Elhiszik. Bedőlnek mind. Mert ez vagyok én. És néha tényleg komolyan gondolom... de sokan kimondták már, hogy én nem tudok megváltozni. Én nem tudok az lenni, aki lenni akarok, mert olyan határozott és megmásíthatatlan jellemvonásaim vannak, amiken én sem tudok változtatni. Áldás, vagy átok... kinek mi. Sokan hasonlítanak a rózsához. Tövises. Valóban így van. De tudod mit? Ezt el kell fogadni. Van, aki tudja. Van, aki nem.
-Néha szükségszerű a változás, nem gondolod? Lehet, hogy mégis csak meg kéne próbálnod.
-Te nem figyelsz rám? Mondtam, hogy nem tudok. De igazán talán nem is akarok. Én valójában nem a kedves kislány szerepére vagyok beprogramozva. Én vagyok a vad nő, a hős csábító, a szívtelen, a rideg, az eltaszító. Nem vagyok érzékeny és kedves, vagy bájos. Akartam az lenni! Nagyon akartam. De nem megy. Sokan akarták már belém látni a szürke kislányt a szomszédból. De én ennél több vagyok. Vagy kevesebb. Kinek mi. Sosem tudok az lenni, akit mások látni akarnak. De inkább utáljanak azért, ami vagyok, mint szeressenek azért, ami nem. Ahogy ez a híres mondás is tartja. Persze, mindenki ezt mondja, de tényleg így van.
-És nem félsz, hogy ha nem változtatsz, senki nem lesz melletted?
-Vannak, akik ismernek, és szeretnek így. Vadként, zabolátlanként, gyakran tapintatlanként, kíméletlenül őszinte emberként. S igaz, elenyésző az, aki ezzel megbarátkozik, de én ilyen vagyok. Egy kihívás. S míg ezt tudom, ugyanúgy ott van bennem a megfelelési kényszer, hogy azért mégis csak fontos, mit gondolnak azok, akiket én elfogadtam, de ők engem nem tudtak. Nevetséges, ugye? Szánalmas...
-Fűzöl még reményeket a szebb jövőhöz?
-Hát hogy ne fűznék! Tudom, most elég negatív figuraként állítottam be magamat, de igazából van egy dolog, ami örök érvényű igazság, s ami mindig, minden alkalommal így van: az emberek egy idő után megunják a szende szomszéd kislányokat. És akkor ki kezd el hiányozni? A vad nő, a hős csábító, az érzéketlen, az eltaszító... a rejtvény. Én nem várok arra, hogy kétszínű, képmutató, üres bábokkal pózoló emberek fejében felgyulladjon a körte, hogy talán valóban rám van szükség. Nem várok rájuk, ugyanakkor számítok a bekövetkezésére. Sosem mondtam magam könnyű esetnek, épp ezért, ha valaki mellém szegődik, az láthatatlan, megfoghatatlan esküt tesz: veled leszek jóban-rosszban... engem csak egyszer lehet elhagyni. Ha kiestél a kis kosaramból, ne számíts arra, hogy valaha visszamászol oda. Látod, milyen furcsa vagyok? Ezt is magammal beszélem meg...

I didn't want to lose you, I just started to bore this fuckin' mantra

Egyszer apukám azt mondta nekem: minden jó tett elnyeri méltó büntetését.
Még sosem volt ennyire igaz ez a mondat.
Nagyon unom már, hogy akárhányszor jót teszek másokkal, sosem térül meg. Persze, sosem azért csinálom, hogy visszakapjam; de azért fáj, mikor úgy tűnik, erőfeszítéseim hiábavalóak voltak. Mindig próbálok jó lenni - elég jó azoknak, akiket szeretek. Próbálok felülkerekedni önnön rossz tulajdonságaimon, és próbálom úgy intézni a dolgokat, hogy az minél jobb legyen azoknak, akik fontosak nekem. Soha nem bántom őket szándékosan, épp ezért unom már kegyetlenül, hogy valahogy mégis mindig én vagyok a rossz.
Persze, nem vagyok szent. Sokszor akaratomon kívül bántok meg másokat, de az vesse rám az első követ, aki még nem tette. Én tudok bocsánatot kérni, le tudok menni kutyába a barátaim kedvéért - van bennem alázat. Azt hiszem, ez a legfontosabb alkotóeleme a szeretetnek. De mikor ez is hiába való?
Nem hiszem, hogy azok a dolgok, amiket esetleg tettem, és amik valószínűleg fájtak a barátaimnak olyan súlyosan lennének, hogy azt érdemelném, amit kapok érte. Mert rendben, beismerem, talán nem volt jó ötlet néhány dolog, amit elkövettem... és amivel szintén nem az volt a célom, hogy bántsak vele bárkit is. De nem értem, nem fér a fejembe, miért nem lehet ezt egyszerűen megbeszélni. Csak megmondani, hogy hé, figyelj, ne csináld már, mert nem esik jól. Néma gyereknek anyja se...
Nem egyszer kértem bocsánatot, és nem egyszer próbáltam rendbe hozni. Mit tudok még tenni? Az, aki nem tudja egy percre sem félretenni a büszkeségét, talán meg sem érdemli, hogy törjem magam miatta.
Gyakran érzem úgy, hogy bizonyos kapcsolatok csak nekem fontosak. Sokszor érzem viszonzatlannak azt a szeretet mennyiséget, amit adok. Nem, nem az kell, hogy velem foglalkozzon mindenki a nap huszonnégy órájában - félreértés ne essék. De egy kis figyelmesség olykor jól esne, vagy csak egy icipici hála azért, amit szerintem megpróbálok nap mint nap elkövetni másokért. Nem magamért. ÉRTETEK.
Ne vegye természetesnek senki, hogy most itt vagyok, mert a türelmem nem végtelen. Tudom, nehéz elképzelni, hogy véget vessek egy barátságnak, mert én igazán ragaszkodó típus vagyok, nem engedem el könnyen az embereket, utolsó leheletemig küzdök azokért a kapcsolatokért, amikre egyszer azt mondtam, fontosak nekem. Az én életembe nem járkálnak csak úgy ki-be a barátok, nem tartom magam felszínes embernek ilyen téren sem. Viszont az ember ösztönlény, azt szereti, ami jó neki - és van, ami már nekem sem jó.
Tényleg nem érdemlem meg ezt a fajta bánásmódot. Akármi gondotok van, igen, nektek, én mindig ott vagyok. Ki tartja a vállát? Én. Ki képes órákig ápolgatni a lelketeket? Én. Ismét hangsúlyozom, nem vagyok szent! Csak próbálom azt adni, amit cserébe én is szívesen kapnék - de ehelyett nekem csak a gyűlölködés jut, meg az, hogy akármi van, engem felelőssé lehet tenni. Mindenki a rosszat látja meg másokban először, tehát nem számít, mennyi jót teszek, az lesz a domináns, ha hibázom. És pont én, aki végtelenül türelmes volt nem egyszer veletek, és aki mindent eltűr. Fel tudnék sorolni jó pár embert, aki nap mint nap megbánt kis, apró dolgokkal, amik mérhetetlenül fájnak - de csak tűrök, és tűrök, és soha, vagy csak nagyon ritkán adom vissza.
Nézzen most mindenki magába, aki egy kicsit is közel áll hozzám: mennyit tettem érte? És mennyit ártottam neki? Komolyan nem azért, de szerintem arányaiban igencsak az első domináns.
Nem beképzeltnek akarok tűnni ezzel a posttal, vagy azt hangsúlyozni, hogy én vagyok az eszményi barát. De rohadtul unom már a szerénykedést, és szerintem igenis tettem annyit, hogy azt mondhassam, k*rvajó barát vagyok, már elnézést.
Addig persze mindenkinek jó vagyok, amíg nincs más.
Emlékszem arra a bizonyos beszélgetésre, mikor valaki szinte könnyekig hatódva mondta nekem, hogy én vagyok az egyetlen barátja. Talán tényleg így volt. Senki nem volt az illető, én pedig megláttam benne a jót, az értékeset. Megszerettem, és törődtem vele.
Aztán persze, lett ez még így se. Összebarátkozott néhány emberrel, és az én szerepem egyre inkább csökkent. Először az egyetlen barátja voltam, majd a legjobb, aztán csak egy a sok közül, most meg már azt is megkérdőjelezném, hogy egyáltalán barátjának tart-e még. És nem azért mutat a kapcsolatunk csökkenő tendenciát, mert én változtam volna meg - ő talált másokat, talán fele olyan igazakat, mint én. Rám már ott nincs szükség.
És ettől függetlenül még mindig az imádásig szeretem, mert az én értékrendem szerint ő ugyanaz az ember, akiben anno megláttam a fantáziát.
Mindegy, a fiúk később érnek, vagy mi. ;)
Természetesen ez a post nem vonatkozik mindenkire, hisz nem egy törődő, szerető, és a szeretetemet napról-napra maximálisan kiérdemlő barátom van, akiknek mindent nagyon köszönök.
De sajnos a szeretet nem csak annak ad, akitől kap - ez örök érvényű igazság. Ha viszont továbbra is csak a támadást, a mellőzést, és a fájdalmat fogom kapni, radikális változásoknak nézünk elébe. Gondolkodjon el mindenki azon, amit most leírtam. Aki magára ismert, különösen.

NEM TŰRÖK EL MINDENT.

what I've done?

Mintha egy gyilkosság helyszínén ébredtem volna. Egy áldásos pillanatig azt hittem, álom volt csak az egész, semmi több; szinte már fellélegeztem. Megráztam a fejem, körülnéztem.

Hatalmas hullámokban tört rám a felismerés, nem csak tűnő látomás volt az egész, amire este már nem is fogok emlékezni... tényleg megtettem.

A szívem hevesen vert, levegőért kapkodtam. A sokk szinte megbénított.

Nem lehet visszaforgatni az idő kerekét? Meg nem történté tenni? Vagy csak úgy... elfelejteni?

Nem, ezt nem.

Nagy nehezen kikászálódtam az ágyból, s vetettem egy pillantást a rendezetlen szobára. Szana-széjjel ruhák, amikről nem tudom, hogy kerültek oda, üvegek, amik legutóbb még szintén biztosan nem voltak ott. A konyha felé vettem az irányt, lerogytam egy székre. Arcomat kezeimbe temettem, szememet összeszorítottam. Rossz ötlet volt. Az áldásos sötétség helyett a tegnap este eseményei peregtek le előttem, újra és újra, azok a képek, amikről reméltem, csak tudatalattim játékai. S amik véglegesen, visszafordíthatatlanul elrontottak mindent.

Ételért nyúltam, aztán mégsem kellett, teát akartam csinálni, de meg gondoltam magam. Remegtem. Fél órás kutatómunka alatt megleltem a telefonom, ami néhány, azonosíthatatlan ruhadarab alatt feküdt eldobva. Senki nem keresett, ezek után nem is fog. Hogy tehettem...?!

A bűntudat mardosott, mintha egész bensőmet sósavval öntötték volna le, éreztem, ahogy elpusztít odabent mindent, ami jó, értékes volt.

El akartam tűnni a föld színéről, vagy soha többé, ki sem mozdulni az áldásos félhomályba burkolt szobából. Erre nincs bocsánat.

Egy óvatlan pillanat, és a könnyeim máris patakokban csorogtak. Egy öntudatlan este ennyire elronthat mindent? Ennyire visszafordíthatatlanul felboríthatja az életemet? Mélyeket lélegeztem, próbáltam nyugtatni magam. Talán nem is olyan vészes, nem történt semmi...

A francokat nem.

Soha többet nem akartam találkozni senkivel. Mobilomat a szoba másik felébe hajítottam, tehetetlen dühvel és elkeseredettséggel figyeltem, ahogy darabokra hullik. Csak úgy, mint én.

Mindent tönkre tettem...

És tudtam, semmi nem marad következmények nélkül. Hülyeséget csináltam, lakolni fogok érte. Mindennek, örökre vége...

Carpe fucking diem?!

oh my gosh.

Nem tudtam eldönteni, most sírjak-e, vagy nevessek. Mérhetetlen kacagtató volt, hogy én valaha egy ilyen emberre pazaroltam időt és energiát, ugyanakkor elszomorító, hogy az ítélőképességem -bocsánat a kifejezésért,- ennyire a béka segge alatt volt. Hogy nem láttam, hogy reménytelen eseten akarok segíteni? Hogy nem is igényli a segítséget! Hogy minden erőfeszítésem hiába való?Régóta nem vesztegettem már rá egy szót sem, mert nem érdekel, de most vissza olvastam néhány régi, epekedő írásom, és felháborít önnön butaságom. Nem lehettem ennyire vak, ennyire tudatlan! Most, hogy már minden világos volt előttem jó ideje, nem tudtam elképzelni, hogy valaha is ennyire ostoba voltam.

Tudjátok, mikor a szívemben ő volt az egyeduralkodó, szeretetem csúcsát éltem. Nevetséges volt az az önzetlen adni akarás, az az önfeláldozási készség, amit akkor tájt éreztem. Talán soha, senkit nem fogok már így szeretni, de elszomorító, hogy pont egy ilyen emberre (és most csak jobb szó híján nevezem annak) pazaroltam ezeket a nemes érzéseket.

Persze irodalmi szempontból még mindig fontos nekem a fiú. Ő ihlette legjobb novelláimat, történeteimet, és még ma is szerves része a műveimnek. Hiába, múzsaként kitűnő, csodálatos példája az emberi roncsoknak, és remekül mutatja, egy ember mennyire tönkre tud tenni egy másikat, illetőleg, hogy mennyire felemelő érzés túllépni egy ilyesmin.

Nem utálom, csak szánom. Szánom azt a semmit, amivé lett, és szánom azt, hogy valaha belőle még lehetett volna valami.

Ha valaki nem... különleges, ne próbáljon annak tűnni. Ne higgye, hogy alkalmazkodni tud olyasmihez, ami nem való neki. Az egyszerű élet az ő asztala. Az, amit most él, tökéletes neki, ahogy nekem is tökéletes így, nélküle. Túl hamar akart "felnőni".

Na de... ne tegyünk több kárt egymásban, ez csak egy elmélkedés. Írás-szabadság.

Good luck!

No way to let you in.

"Azt hittem, ismerlek, de azt hiszem, könnyebb az igazság helyett azt látni, amit akarunk. Azt hiszed, ismersz engem, pedig nem, így azt sem tudod, mire vagyok képes. Azt hiszed, én vagyok az a népszerű lány, akinek mindenre van válasza, pedig ez nem így van. Sokszor nem tudom, mit miért teszek, de igyekszem jobbá tenni a dolgokat. És ha hibázom -mert lássuk be, mindannyian hibázunk-, megfogadom, hogy a segítségeteket kérem. Egyedül nem megy. De ha megbíztok bennem, így együtt nagyszerű dolgokra leszünk képesek. Megfogadom (...), leszek annyira bátor, hogy valóra váltsam minden álmotokat."


Néha elgondolkodom bizonyos dolgokon, mint például a barátságon. Lerágott csont, de még mindig nem mondtam el róla mindent, amit tudok, vagy sejtek.
Ismeritek azt a jelzőt, időszakos barát? Nekem ilyenből jut ki mindig. Mind azt hiszik, ismernek. Tudják, kiszámítják a reakcióimat bizonyos dolgokra, vagy megsejtik, mit fogok mondani valamire. Ebből azt a következtetést vonják le, ismernek. Pedig ha tudnák...
Senki nem tud rólam semmit. Nem tudják, ki vagyok, honnan jöttem... nem tudják, vajon szeretem a zöldséget? Mi a kedvenc gyümölcsöm? A kedvenc gyerekkori filmem? Első háziállatom neve? Talán azt hiszitek, ezek mind nem fontosak. Manapság már mindenki csak a világot megváltani hivatott gondolatoknak tulajdonít jelentőséget, nem számít az a sok, pici, apró dolog, ami meghatározza, felépíti az emberek személyiségét. Az emberek elfelejtik, milyen fontosak is azok a dolgok, amik jelentéktelennek tűnnek. Pedig hát mi is mondhatna el többet valakiről, mint hogy mi volt a kedvenc plüss állata kiskorában?
Az emberek igazából nem is akarják megismerni egymást. Félnek, hogy őket megismerik, és félnek attól, hogy ők megismerjenek másokat, hiszen tudják: amint ismersz valakit, kívülről-belülről, az az ember a részeddé válik, és felelősséggel fogsz tartozni érte. Ismerni fogod az összes gondolatát, és ha megengeded, ő is a tieidet. Ez mérhetetlen kiszolgáltatottságot jelent, egy olyan kötődést, emberi kapcsolatot, ami ugyan abban a pillanatban emelhet a magaslatokig, és taszíthat le onnan.
Így, mivel az emberek félnek a fájdalomtól, inkább felszínes barátságokat ápolnak, vagy olyanokat, amik csak ideig-óráig tartanak. Megismerik az ember egy részét, egy szakaszán az életüknek velük vannak, aztán odébb állnak. Magával viszik a múltad egy részét, hogy az már mindörökké hozzájuk tartozzon. Ilyenkor mondjuk azt: őt ismertem valamikor...
Időszakos barátok.
Minduntalan változunk. Változunk napról-napra, hétről-hétre, észre sem vesszük, és már koránt sem azok vagyunk, akikként elindultunk. Ez nem feltétlenül rossz: a változás kell. Kell, hogy komolyodjunk, nőjünk, változzon a világlátásunk, ezáltal kihozhassuk magunkból a legtöbbet. Érdekes dolog, mikor egy időszakos barát vissza akar térni az életünkbe. Mikor már lezártad magadban a szakaszt, ami hozzá kötött, és tovább léptél; visszatér, hogy felbolygasson, össze zavarjon mindent megint. Egy időszakos baráttal ápolhatunk jó viszonyt akár életünk végéig, de már sosem lesz ugyanolyan a kapcsolatunk, mint akkor, mikor teljesen egymásra voltunk hangolódva, mikor csak a miénk volt az a pár nap, hónap, év.
Az időszakos barát nem igaz barát, mert az igaz barát nem csak egy szakaszon van melletted, hanem végig. Az egész úton elkísér.
Nem is tudjuk, de mindannyiunknak szinte csak időszakos barátai vannak. Olyanok, akik hosszabb-rövidebb időn belül el fognak kerülni mellőlünk, olyanok, akik csak most ismernek, később talán a nevedre sem fognak emlékezni.
Aki igaz barátot talál, talán a legszerencsésebb ember a földön. Nem tudhatod, mikor találod meg, talán már most ott van körülötted egy, kettő, több. Ez csak akkor fog kiderülni, mikor egyszer csak, hosszú-hosszú évek múltán azt látod, jé, ő még mindig velem van.
Bíznod kell magadban, és a másikban. Bíznod kell abban, hogy barátságotok nem csak időszakos, hanem időt álló, és van olyan erős, hogy kiállja annak vasfogát. Mérhetetlen bátorság kell bízni valakiben, és csak rajtad áll, megéri-e. Hogy hagyod, ismerjen, hogy barátod legyen ízig-vérig, vagy eltaszítod magadtól.
Örök kérdés, melyikhez kell nagyobb erő.
Minden időszakos barátomra azt hittem, életem végéig velem lesznek. A mostaniakra mit higgyek? Nem hiszek már semmit. Hamarosan kiderül. Addig meg csak... bízom. Benne, bennem, bennünk. Hisz tehetek mást?




"Ha egy embert ismerni annyit jelent, hogy ki tudjuk előre számítani, hogy mire hogyan reagál s miről mi a véleménye, akkor jól ismerem. De azt hiszem, ez mégis csak a látszat. Hogy úgy mondjam, tapasztalati úton megtanultam, de a belső mechanizmust nem ismerem és nem értem. Mint a kuruzslók. Évezredek alatt az emberek kitapasztalták, hogy melyik fű, virág, forrásvíz mire jó - de nem tudták, miért. Attól még használhatták a gyógyfüveiket, mégpedig tévedés nélkül. Csak éppen - mondjuk - képtelenek voltak szintetikus úton gyógyszereket előállítani."

what am I really good at? i can use words.

A minap elgondolkodtam rajta, hogy vajon miben is vagyok igazán jó. Vajon mi az én erősségem? Kell lennie... aztán rájöttem. Kitűnően használom a szavakat. Olyannyira jól, hogy fel sem tűnik már, ha valakit a földbe döngölök, vagy az egekig magasztalok. Mindenre van mondanivalóm, és ez az, amit sosem rejtettem véka alá.

Most sem fogom.

Nem a kétszínűségről akarok írni, és nem is arról, hogy milyen undorító másokat hátba támadni. Nem... ezen már nincs mit ragozni. Csupán arról szeretném kifejteni a véleményem, hogy számomra érthetetlen néhány ember viselkedése.

Hogy lehet a legjobb barátodból esküdt ellenséged? Hogy teheted meg másokkal azt, amitől eddig a legjobban védelmezted? Hogy hazudhatsz a másik arcába nap mint nap? Hogy használhatsz másokat ki, mindenféle lelkiismeret furdalás nélkül? Hogy lehetsz annyira felszínes, hogy az már szinte mélységes? Hogy válhat jelentéktelenné az, ami eddig a mindent jelentette számodra?

És keresem, tényleg keresem a válaszokat, de nem találom.

Nem vagyok vesztes típus, és nem lehet egykönnyen letörni sem. Rég megküzdöttem az élet-halál harcomat a 'sablon' ellen, ezeken az embereken már csak nevetni tudok. De az, hogy ha egy ilyet befogadok az életembe, a saját, személyes kis világomba, és aztán megteszi a megbocsáthatatlant? Neeem, az úgy nem játszik. Az úgy nem.

De én igen. Remek játékos vagyok, fel sem fog tűnni, hogy bármi is zajlik épp bennem. Nem, nem vagyok kicsinyes, és nem, nem vagyok bosszúálló sem. Az én tétjeim nagyok.

Királynő vagyok a birodalmamban.

Elvárás? Csak egy, de az a legfontosabb.

H Ű S É G.

Vagy baráti lojalitás. Nevezd, aminek akarod.

your knife; my back. my gun; your head.

Over now.

Ha valaki hallotta volna azt a nevetést, biztos azt gondolta volna, valahol, valakinek ma ünnep nap van. Ez a gondolat meg is állta volna a helyét... csak épp senki nem hallotta. Magányosan szállt ágról-ágra, de nem is volt baj. Nem kellett, hogy bárki hallja, ez az öröm csak az övé volt. Belülről fakadó, ősi boldogság volt ez. Úgy érezte, repülni tudna.

Még saját magát is meglepte vele: elvégre most szomorkodnia kéne, sírni, nem? Eddig azt tette volna. De most... valami megváltozott.

Megkönnyebbültnek érezte magát. Érezte, hogy valami elhagyja, és valamli visszatér belé. Helyet cserélt benne két dolog, végre megtalálták a helyes utat. Az a teher, ami két évig nyomasztotta -és amire egy órával ezelőtt még azt mondta, áldásos érzelem -, eltűnt. Érezte, hogy legördül róla, a nyomát ott hagyja, de elmegy... végre.

És visszatért ő, saját magához.Visszatért az az éne, ami a fájdalom miatt elhagyta. Visszatért belé az erő, a magabiztosság, és megérezte: többé ez az ember nem bánthatja őt, többé ő már semmi, semmi számára. Egy ugyanolyan ember, mint bárki más. Nem érez már semmit, ha rá néz, nincs gyűlölet, de nincs szeretet sem. Közömbös lett.

Tudta, hogy egyszer majd eljut idáig, ha eljön az ideje, de azt hitte, akkor szomorú lesz. Szomorú, hogy valaki, aki egyszer annyit jelentett neki, most semmivé lett a szemében. De most, hogy átélte, boldog volt. Boldogabb, mint valaha. Úgy gondolta, ez az érzés akkor jön majd, mikor egyszer nagyon megbántja, és a fájdalmat legyűrve, erőnek-erejével semlegesítni magában. Ehhez képest egészen laza volt és természetes, hogy elmúlt minden. Szinte megvilágosodott.

"Ne próbálj segíteni nekem, nincs rá szükségem. Próbálkozz másnál, hátha annál bejön. Felejts el, ne nézz ide. Felejtsd el, hogy létezem." Fájnia kellett volna? Lehet. De ezek a mondatok ahelyett, hogy letörték volna, felszabadították. Nem tudta, hogyan, és miért éppen most, de hálás volt érte. Épp csak elkezdődött az új év, de tudta, rossz már nem lehet. Percről percre szabadult fel, hamar hozzá szoktatta magát a gondolathoz, hogy vége, ennyi. Mint a kedvenc babád, akit imádsz dédelgetni, és mindig magaddal cipeled. De egy nap meglátod, hogy itt-ott karcos, és megrepedt.... a haja sem olyan szép, mint ahogy eddig tűnt. Bánt, hogy a baba ilyen tökéletlen, pedig annyit küzdöttél érte, hogy szép legyen. Aztán meglátsz a kirakatban egy még szebbet: és az nem kell már. A régi baba téged megbántott, és nem érdemli meg többet a szereteted. Ha fájt is eddig, elmúlt, mert ott az a másik, az a szebb.

És akkor hirtelen, végre megértette, mit is jelent az, amit mindig, mindenki mondogatott neki:

it feels bad now, but it's gonna get better someday.

"Mikor elhagytál, akkor láttam a fényt az alagút végén. Én láttam az enyhet adó, mámorító szellemlétet. De fel kellett ébrednem! Rá kellett eszmélnem, nekem van még időm e vidéken..."

The Pen Simphony.

Elbűvölten néztem a méregzöld íróeszközt, és nem értettem, miért nem becsülik meg az emberek jobban ezt a tollat? Hiszen annyi mindenre jó! Lehet vele... írni. A tinta szép, egyenletesen folyik ki belőle, és egy pacát sem hagy maga után, munkánk tökéletességét biztosítja. Mindig hű hozzánk, és sosem hagyott még cserben.

Ha van egy tollad, már nem lehetsz elveszett ember. A tollad mindig elkísér, és sosem tudhatod, mikor lesz rá szükséged, épp ezért, mindig jól jön. Az ember élete csak egy szép golyóstollal lehet teljes.

De nem, egy toll sincs olyan szép, mint ez a drágaság, melyet finoman forgatok ujjaim között. Ez a toll különleges. Ezzel írom a legrosszabb és legjobb dolgozataimat, valamint életbe vágó órai levelezéseimet is. Ha órára megyek, elég csak ezt a tollat magammal vinnem, mert azt a látszatot kelti, hogy felkészültem újabb negyvenöt percnyi lélekölő unalomra. A jó toll öltöztet. Épp úgy, mint ez itt. És ha valaki megkérdezi: "Bocs, van egy tollad?", eszembe sem jut ezt odaadni. Féltem a tollamat. Önző vagyok a tollammal kapcsolatban, kisajátítom a tollamat. Nem akarom, hogy mást szolgáljon oly hűen, mint engem.

A jó toll halála napjáig veled van, s mikor kileheli utolsó csepp tintáját is, minimum, hogy térdre borulva zokogsz mellette, s méltóképp helyezed sírba tetemét. A tollat meg kell becsülni.

Ez az élet titka.:)

:DDDDDDD

Painkiller

Ha valaki két évvel ezelőtt azt mondja nekem, hogy egy nap még ez az ember ennyit fog nekem jelenteni, biztosan nem hittem volna el. Abban az időben senki nem jelentett nekem semmit, és ha mégis, nem egy olyan ember, akivel ennyire ég és föld vagyunk.

A későbbiekben sem akartam közel engedni magamhoz senkit, érzéketlen, hideg személyem mögé csak egy valaki juthatott be, és annak a valakinek sikerült összezavarni, lerombolni, szétzilálni odabent mindent. Kiölte belőlem az érzelmeket, az alapvető bizalom az emberek felé, ami eddig talán bennem volt, eltűnt, s csak a fájdalom maradt. A csalódottság, a tudat, hogy a szeretet semmire sem jó, s elhatároztam: soha többé, senki nem fog ennyire közel kerülni hozzám.

Nem tudom visszaidézni a pillanatot, mikor ez a furcsa, megmagyarázhatatlan szeretet beköltözött a szívembe. Láthatatlanul jött, a semmiből épült napról-napra, és éreztem, hogy minden nap közelebb van, minden nappal jobban szeretem. Mindent elmondhattam neki, meghallgatott, és elviselt az összes hibámmal együtt, amiből az idő múlásával egyre többet tapasztalhatott. Soha nem akart megváltoztatni, vagy irányítani. Éreztem, hogy meg kell tanítanom őt, hogy kell engem szeretni, meg kell tanítanom, hogy kell velem bánni. Haladtam. Igyekezett.

Soha, senkitől nem kaptam annyi segítséget, mint tőle, és soha, senki nem adott még nekem annyit emberileg, mint ő. Enyhítette bennem a fájdalmat, amit az a másik hagyott maga után, és általa újra elkezdtem szebbnek látni a világot. Megmentett engem saját magamtól, és mérhetetlenül hálás vagyok neki.

Ugyanakkor... a szeretet kiszolgáltatottá tesz. Elkezdtem túl sokat adni neki magamból, és felébredt bennem a bizalmatlanság, a félelem: mi van, ha visszaél vele? Ha hátba támad? Ha megun, és ott hagy? Volt már rá példa. Ugyanakkor valahol mélyen reméltem, és tudtam is, hogy ő ilyet nem tenne. Hogy ő más.

Sokszor vágtam a képébe, hogy nem, ő ugyan olyan, mint az a másik... és tudom, hogy mérhetetlen rosszul estek neki ezek a szavak. Mert ő soha nem bántana szándékosan.

Megijedtem attól, amit iránta éreztem. Megijedtem attól, milyen közel van, és mennyire mélyen, önzetlenül szeretem. Próbák elé állítottam, megpróbáltam ellökni, sokat vártam tőle, a rideg énem akart felszínre törni. Gondoltam, ő sem tud úgy szeretni engem, ahogy arra nekem szükségem lenne, hibákat kerestem ott, ahol nem voltak. Most már tudom, hogy nem kellett volna.

Nem volt szándékos egy cselekedetem se. Mikor kitört belőlem ez, mindig, azonnal megbántam. Hogy tehetek vele ilyet? Nem ártott nekem semmit! Épp ellenkezőleg. Sokkal jobban bánt velem, mint eddig bárki!

Rájöttem, hogy elviselhetetlen vagyok, és elkezdtem félteni őt mindenkitől. Nem akartam, hogy rájöjjön, milyen rossz ember vagyok én. Nem akartam, hogy rájöjjön, mennyi sokkal jobb ember van nálam, nem akartam, hogy megtudja, sokkal de sokkal jobb barátot érdemelne nálam. Féltékeny voltam mindenkire, akivel szóba állt, féltem, hogy egyszer csak ott hagy. Mint említettem, ilyenre volt már példa. Nem adtam meg neki a kellő szabadságot. Nem bíztam benne eléggé? Lehet. De szerintem inkább magamban nem bíztam. Abban, hogy meg tudom adni neki azt, amire szüksége van.

Most már tudom, hogy ez nem így van. Elhiszem, hogy a barátságunk van olyan erős, és kibír sok-sok kívülálló embert. Elhiszem, hogy szeret engem és szüksége van rám, és elhiszem, hogy nem akar "lecserélni", hogy nem akar, és nem is tudna engem, mint legjobb barátját pótolni akárki is. Elhiszem, hogy viszonozni tudom azt a sok-sok jót, amit tőle kaptam, és elhiszem, hogy képes vagyok többet adni neki, mint eddig.

Ő volt az egyetlen ember egész életemben, aki úgy fogadott el, ahogy vagyok, jó és rossz tulajdonságokkal együtt. Ő volt az egyetlen ember, aki önzetlenül adott nekem jó tanácsot, bátorítást, bizalmat, és azt hiszem, ezt soha nem fogom tudni neki eléggé meghálálni.

Megértem őt. Megértem mi zajlik le benne nap mint nap, és értem a problémáit. Azt hiszi, nem, de mégis...

Remélem egyszer kiérdemlem azt a fajta bizalmat részéről, amit én táplálok felé, mert nem kívánok visszaélni vele, vagy eljátszani.

Mostantól minden másképp lesz. Nem számít, hány ember fog ki és be sétálni az életemben, ő mindig ott lesz a legkiemelkedőbb helyen a szívemben. Ő a legjobb barátom, és nem fogom elveszni hagyni, és főleg nem fogom eltaszítani. Lehet, hogy hosszútávon nem ő fog engem megmenteni, mert már nem is lesz mitől - megmentett minden lehetséges borzalomtól azzal, hogy van nekem.

Szeretlek.

p.s.: van barátság fiú és lány között.