i love him

i love him i love him i love him i love him i love him i love him i love him i love him i love him i love him i love him i love him i love him i love him i love him i love him i love him i love him i love him i love him i love him i love him i love him i love him i love him i love him i love him i love him i love him i love him i love him i love him i love him i love him i love him i love him i love him i love him i love him i love him i love him i love him i love him i love him i love him i love him i love him i love him i love him i love him i love him i love him i love him i love him i love him i love him i love him i love him i love him i love him i love him i love him i love him i love him i love him i love him i love him i love him i love him i love him i love him is love him i love him i love him i love him i love him i love him i love him i love him i love him i love him i love him i love him i love him i love him i love him i love him i love him i love him i love him i love him i love him i love him i love him i love him i love him i love him i love him i love him i love him i love him i love him i love him i love him i love him i love him i love him i love him i love him i love him i love him i love him.

I LOVE HIM.

Get some pills in and sleep forever.

Meredten bámultam a gyógyszeres fiolákat. Néhány szem kigurult belőlük, itt-ott, látszólagos rend nélkül hevertek az ágyamon. A számítógép villogott, de én alig láttam a könnyfátyol mögül. Nem akartam látni, mit írnak, hogy próbálnak lebeszélni. Tudtam, csak hátráltatnának... és mégsem tudtam úgy elmenni, hogy ne beszéltem volna velük. Csak két ember... de a legfontosabbak nekem.
'Ezt te nem gondoltad át. Rég megtetted volna, ha már nem kötne semmi az élethez. De még mindig itt vagy.' És tudtam, hogy igaza van, mégis erőtlennek éreztem magam. Úgy éreztem, mennem kell, magam mögött hagyni az egész világot, azt, ami látszólag nem akart befogadni. Elegem lett az erős, a bátor szerepéből, abból, hogy bárki, bármikor rám mérhet egy újabb csapást mondván, hogy "kibírom". Nem bírtam ki. Nem akartam kibírni. Belefáradtam a játékba, le akartam venni a maszkot. Semminek éreztem magam, aki csak árt a világnak. Feleslegesnek éreztem az egész létemet, úgy éreztem, nekem már itt nincs dolgom.
Sokáig tartott eljutni idáig, az erő, az életösztön ami mindig bennem volt, egy pillanatra megingott. Később azt mondták, szerintünk nem gondoltam komolyan, pedig ha csak sejtenék, ott és akkor ez mennyire komoly volt...
Belenyugodtam abba, hogy az életem itt véget ér - elbúcsúztam mindazoktól, akik valaha is jelentettek nekem valamit. I loved you...
Tudjátok, erre nem is igazán lehet mit mondani. Talán azt gondolhatták, bekattantam, pillanatnyi hiszti, majd elmúlik. De nem. Nem szoktam szavakkal dobálózni, tettekkel fenyegetőzni.
'-Mondj egy okot a halálra.
-Mondj egy okot az életre.'
Könnyedén csúsztak le a torkomon az első pirulák. Olyan gyógyszert vettem be, aminek épp az ellenkezőjét kellett volna szednem... teátrális, tudom.
'Soha nem volt nálad jobb barátom...' - duma. Még egy szem.
'És mi van az erkölcseiddel? Ő adta, nem veheted el?' - meg fogja érteni. Még egy szem.
'Nélküled...nem bírnám ki...' - és akkor megálltam. Tudom, most azt kérdezitek, miért vagyok még mindig itt? Annyira menni akartál, miért nem mentél? Nem gondoltad komolyan?
De akkor és ott rájöttem, hogy az én szenvedéseim semmik, elenyészők ahhoz képest, amit én okoznék másoknak. Talán nem sokaknak, de néhányuknak biztos.
Itt kell lennem, látni, hogy boldogok, és segíteni nekik. Szenvedve, kínlódva, talán minden napot pokolként élve meg...de emberként. Hogy mikor egy bátorító mosolyra van szükségük, itt legyek. Hogy mikor sírnak, legyen kinek tartania a vállát. Hogy mikor hülyeséget csinálnak, legyen, aki fejbe vágja őket...
Itt, ezen a blogon, és máshol is sok bátorító sort olvashattatok már tőlem arról, hogy az élet milyen szép, és hogy a szenvedések nem tartanak örökké.
Nos, most megtapasztalhattam, hogy ezek a sorok, ha padlón vagy, nem segítenek fel. Csak magadban találhatod meg a bátorítást, a célt, amiért élned kell. Én kevés vagyok ahhoz, hogy itt, most megpróbáljak lebeszélni mindenkit arról, hogy hülyeséget csináljon... talán most, ebben a pillanatban is tinédzserek tömegei hajtanak végre öngyilkosságot. De Te, aki ezt olvasod, talán elgondolkodsz... megérné? Megérné itt hagyni mindent és mindenkit? Megérné az a fájdalom, amit a szeretteidnek okoznál vele? Tudom, ha idáig jutsz, úgy érzed, nincs, aki szeretne. Pedig van! Csak meg kell látni. Nem fog mindenki a nyakadba borulni, hogy hogy szeret, az apró jeleket kell észrevenni. Egy kedves mosoly az iskola folyosóján, vagy egy figyelmes kérdés... ha te nem lennél, ki lenne helyetted? Nem vagy felesleges. Neked is van célod, neked is van, akinek hiányoznál. Hidd el, tényleg semmi nem tart örökké. Pláne nem az emberi kapcsolatok! Szerelem, barátság miatt meghalni?! Mindez változik! Jön más szerelem, és a barátok kibékülnek. Ezért eldobni mindent...
Nem egyszerű kijönni abból a valamiból, amit úgy hívnak, depresszió. Mert ha idáig eljutottál, akkor az vagy. Depressziós. De ma már ezen is lehet segíteni. Csak vedd észre a szeretet magad körül...
Mindig a rosszat látjuk meg az életünkben, holott ott a temérdek jó. Egy bölcs ember egyszer így szólt:ha rossz napod van? Csessze meg a világ! Tedd népszerűvé az életet. A boldogság csak egy döntés.
És igaza van. Nekem könnyű volt megmutatni az élet szépségeit, mert mindig is fogékony voltam rájuk. Sosem voltam melankólikus, vagy magamba forduló személyiség, csak néha-néha gyengültem el, és ilyenkor csak fejbe kellett vágni, megmutatni, hogy igenis van értelme ennek a mókuskeréknek.
Most sem volt ez másképp. Különösen megható, hogy akárkinek írtam, mindenki egyből, azonnal reagált, és nem kellett magyarázkodnom. Azon nyomban ott teremtek. Aki pedig nem? Nos, akinek három szót írtam mindössze, viszont azt szívből, őszintén, és arra sem reagált? Arra már nincs mit mondanom. Legközelebb ő fog eljutni idáig. És akkor én újabb három szót fogok mondani: You screwed up. :)

köszönöm. k, r.♥


"Mondottam ember: küzdj, és bízva bízzál."

Birthday.

"Mikor múlik el a gyerekkor? S mikor az ifjúság? S mikor az élet? Észre se venni. Kétszer leshettem csak meg a pillanatot, mikor a szirom elhagyja helyét s a földre perdül. S tulipán volt mind a két virág, és mind a kettő fehér."

Még egy év eltelt. Felfoghatatlan, mennyi minden történik egy, s főként mennyi minden történik tizenöt év alatt. Nőttem, okosodtam, megtapasztaltam. Elsajátítottam a beszédet, az írást, a számolást. Az életem vett hihetetlen fordulatokat, és volt elképesztően kiszámítható is. Kitanultam játékokat, megfigyeltem az életet, embereket, szerelmeket, megtanultam gyűlölni és szeretni, másokat észre sem venni, gondoskodni vagy elhanyagolni. Tettem visszavonhatatlan dolgokat, és olyanokat is, amikre később büszke lehetek. Sok mindent nem tettem meg, és azokat már nem is lesz módom, viszont nem bántam meg semmit. Próbáltam úgy élni, hogy megfeleljek magamnak, a saját elvárásaimnak, amiket magammal szemben állítottam, és sosem néztem, mások mit várnak el tőlem. Leküzdöttem fájdalmat, éltem át hihetetlen boldogságot, voltam felelőtlen és bolond, és voltam felelős és komoly is... és mindez csak tizenöt év. Ha minden jól megy, rengeteg ilyen lesz még. És mégis... néha úgy érzem, több mindent éltem meg, mint jópár idősebb ember akár.
Hihetetlen, hogy egy évvel ezelőtt még mennyire más voltam, mennyire nem értettem semmit. Mennyire másképp láttam a világot, és magamat is. 12 röpke hónap alatt rengeteget komolyodtam, változtam, értem. És valahol mégis, ugyanaz az ember vagyok, aki eddig is voltam, és sosem leszek más. Felnövünk, ahogy telnek az évek, de az érdemi dolgok nem változnak. Aki beleégette magát a szívemben, ott is marad, aki megbántott, azt nem felejtem el soha, és ha valaki valami jót tett értem, nem marad viszonzatlanul.
Fura, hogy nem is olyan régen még mennyire gondtalan voltam, mennyire tiszták az emlékeim az óvodáról, általános iskoláról. Végig nézhetem, hol rontottam el, vagy mit csináltam jól, és mint hogyha egy perc sem telt volna el azóta, hogy az első tanítási napon beültem az iskolapadba.
Úgy írom most ezt, mintha annyira öreg lennék... pedig koránt sem vagyok az. Viszont mégis úgy érzem, vannak már tapasztalataim, gondolataim, és tényleg olyan, mintha már jó pár évtizede itt lennék.
Vicces...
Talán elgondolkodtató a téma, hogy miért is vagyunk itt, mi a célunk a földön, és rengeteg meddő vitát folytattak már le erről nálamnál okosabb emberek... én sem tudom. Mindazonáltal hiszem, hogy van valami dolgunk itt, neked, nekem, mindnyájunknak. Hogy mi, nem tudom. De nem fogom hagyni, hogy az évek csak úgy elszálljanak mellettem. Még rengeteg dolgot meg akarok tenni, rengeteg embert meg akarok ismerni, és azt akarom, hogy az eddigi életem során szerzett tapasztalatok csak elenyésző része legyen azoknak, amiket még szerezhetek. Nem félek az élettől, vagy attól, hogy fájni fog. Állok elébe! Nem akarom elvesztegetni az éveket, meg fogok élni minden egyes napot, ebben biztosak lehettek. És azt ajánlom, ti is tegyetek így. Mert eltelik egy nap, két nap, és az évek elszállnak.
Mozduljatok ki! Legyetek a szeretteitekkel, a barátaitokkal, legyetek szerelmesek, és nevessetek sokat! Csináljatok képeket, legyetek őrültek! Használjátok ki, hogy itt lehettek, mert az önmarcangolással, a depresszióval nem mentek semmire! Ne üljetek otthon, É-L-J-E-T-E-K! Mert a hiedelmekkel ellentétben, az élet igenis szép. És az biztos, hogy az én életem egy, nagy party lesz, ahogy eddig is volt.:) Ne vegyétek magatokat túl komolyan, hogy majd mikor felnőttök, és gyerekeitek lesztek, és felelősséget kell vállalnotok egy csomó dologért, és egy csomó mindenkiért, az lehessen bennetek: igen, én megtettem mindent. És akkor majd már nem keresitek, nem kereshetitek a magatok jólétét - másokéért lesztek felelősek. De akkor már nem is fogjátok akarni. Higyjétek el. Mert a végén úgysem az fog számítani, hogy mennyi év volt az életedben, hanem hogy mennyi élet volt az éveidben. És azt hiszem, ez a lényeg.


"Az élet túl rövid! Csókolj lassan, nevess őrülten, szeress igazán és bocsáss meg gyorsan!"
7. 3. 6.

R.I.P

"Az, hogy túlteszed magad rajta, nem jelenti azt, hogy elfelejted, hogy hűtlen leszel az érzéseidhez, csak annyit jelent, hogy tűrhető szintre csökkented a fájdalmad, egy olyan szintre, ami nem tesz tönkre. Tudom, hogy pillanatnyilag elképzelhetetlen, hogy túltedd magad rajta. Lehetetlen. Felfoghatatlan. Elképzelhetetlen. Nem akarsz túl lenni rajta. Miért is akarnál? Nem maradt neked más, csak ez. Nem kellenek a kedves szavak, nem érdekel, mit gondolnak, vagy mondanak mások, nem akarod tudni, hogy ők mit éreztek, amikor elvesztettek valakit. Ők nem te vagy, igaz? Ők nem érzik azt, amit te. Az egyetlen dolog, amit akarsz, az, amit nem kaphatsz meg. Elment. Sosem jön vissza. Senki nem tudja, milyen érzés. Senki nem tudja, milyen az, kinyújtani a kezed, és megérinteni valakit, aki nincs ott és soha nem is lesz. Senki sem ismerheti ezt a betölthetetlen űrt. Senki, csak te."

/offolom az álnevezést, kezdem unni, hogy már én is belezavarodom, hogy ki-kicsoda, meg nincs elég név.xd/

November 17.-én, reggel 9 órakkor volt egy éve, hogy Cinya (+16), eltávozott közülünk. Ahogy tavaly, idén is tartottunk egy megemlékezést, ahol a család, barátok, ismerősök rótták le kegyeletüket.
Fél háromkor végeztem a suliban, és egy öt perces otthoni villámlátogatás után rohantam is Wiwienn elé nyugatiba. Mikor odaértem ő már ott volt, beszélgettünk, és vártuk Gergot, aki egy négy perces késéssel be is futott. Bementünk westendbe, Wiwienn evett, mi Gergovel röhögtünk a sok emóson, meg úgy mindenen.(Áldozzuk fel egymás testét a sátánnak, de előtte forduljunk körbe 13-szor, és tetováltassuk a seggünkre, hogy 666! xdddd) Vettünk vörösbor illatú gyertyákat, aminek nagyon nem volt vörösbor illata, de mindegy. Aztán kimentünk nyugati hátuljába, Gergovel féltünk a sok emóstól, találkoztunk Roxyval, meg nem tudom. Reninek ötkor kellett volna odaérnie, de mint kiderült, ő még akkor vígan moszkván volt. Fél hat fele ért ki, megrugdostam, megvertem, de azért szeretem:)♥:D Ott voltak még csomóan jóarcok is, Winnie, Vivi, Szkúb, Merko, stb. Mindegy, elvoltunk, aztán hat fele elindultunk Hősök terére. A busz megállóban mindenki fésülködött, sminkelt, nem néztek amúgy hülyének.:D
Ahogy tavaly is, megint mi voltunk ott először, nem lepődtem meg. Felültünk a szoborra, és elkezdtünk gyertyákat gyújtani. Nem sokkal később megjött Sophie, aztán Betty, Niki, Holi, Dancsiék, Rékiék és sorban a többiek. Bori hívott, hogy 5 perc, és elindul.:) Hamar megjött♥
Nem voltunk sokan, de nem is ez számított. Beszélgettünk Cinyáról, a betegségéről, hogy hogy hiányzik nekünk, és felevenítettünk sok szép emléket. Jó volt. Vagyis hát inkább szép.
A megemlékezés után Wiwienn-nel meg volt beszélve, hogy elmegyünk kávézni. Beültünk egy közeli helyre, de ott volt velünk még Bori, Sophie, Betty és Holi is. Úgy döntöttem, ez az este nem az ellentétekről kellene, hogy szóljon. Persze ettől nem változik semmi.
Szóval ott elvoltunk, átbeszéltünk néhány dolgot, és egy kis idő múlva Bori meg én mosolyogva mentünk haza.
A halál kegyetlen, hirtelen, és fájó dolog. De mikor meghal valaki, tudnunk kell, hogy a széthúzás nem segít. Bele kell kapaszkodni azokba, akik megmaradtak nekünk. Nem veszíthetjük el egymást. Nem segít, ha sajnálkozunk, és azt kérdezgetjük magunktól, hogy miért történt, és miért pont ő. Mindennek oka van, és ez az élet rendje. El kell engednünk a szeretteinket, tudván, hogy egyszer még úgy is találkozunk velük, mikor már nem lesz, ami elválasszon tőlük. Tudnunk kell, hogy jó helyen vannak, és ami a legfontosabb, hogy sosem hagynak el minket. Bennünk élnek tovább, és csak akkor halnak meg, mikor mi akarjuk. Amíg emlékszünk, és beszélünk róluk, itt élnek velünk, bennünk.
A halál gyakran igazságtalannak tűnik. Hisz annyi ember van, aki meghalhatott volna...! Ne gondold így. A halál nem válogat, nem nézi, hogy jó, vagy rossz ember volt-e az illető. Egyszerűen csak itt volt az ideje.
És mikor elengedjük őket, meg tanuljuk majd megérteni, mit is jelent: tovább lépni.



"Gyászunk lépcsőfokai: a tagadás, a düh, a félelem, a bűntudat, a depresszió, és az elfogadás. És az első magok a sírhantokon."

asd

Unatkozom? Lehet.:'d

Neved? Domonkos Borbála
Hány éves vagy? 14
Hány éves szeretnél lenni? 17
Tanulsz? Szoktam.
Milyen iskolában? Budapesti Egyetemi Katolikus Gimnázium
Mikor van a szülinapod? ’95.12.07
Hajad színe? barna
Szemed színe? barna
Magasságod? talajtól mért magasságom 161,5 cm:)
Chips/édesség? Chips.
A barátaid fiúk vagy lányok? Vegyesen
Twix/Snickers? Snickers
Répa/kukorica? kukorica
Cica vagy kutya? Cica
Cuki/helyes? Attól függ, kiről van szó.
Hideg vagy meleg? Hideg
Játszani vagy nézni szereted a sportot? Nézni
Nagyváros vagy kicsi falu? Nagyváros
Rock vagy rap? Rock.
Te fényképezel, vagy téged fényképeznek? Is-is, de az utóbbihoz nem vagyok túl jó alany:'D

Szerelmi élet…
Egyedülálló vagy? Mondhatni. : D
Te boldog vagy így? Hogyne. : D
Ha egyedülálló vagy: szeretsz valakit? anyádat(k)
Voltál már szerelmes a legjobb barátodba? Neeeem.(a)
Tudott róla? (a)

Jövőd…
Mik a terveid a középiskolában? Leérettségizem?:"D
Készülsz főiskolára? Persze
Meg akarsz házasodni? Jólenne, ja.:'D
Akarsz majd gyereket? Igen
Mi lesz a neve? Passz.. ha lány, akkor Csenge. : D
Hol szeretnél élni? Házban. Amúgy New York jó lenne, de úgysem fog összejönni, tehát Szeged vagy Bp. :"D
Álom munka? Újságíró/író.
Álomautó? Nincs
Nászút? Nemvágom.:"D
Mondd meg, mennyi az idő, anélkül, hogy ránézel az órára! 9 múlt kb.
És mennyi az idő valójában? 21:07
Nyújtsd ki egyenesen a bal kezed! mi az amit először megérintesz? füles.
Jobb kezeddel? könyv.
Beszélsz most valakivel? Igen
Kivel? Dinával és Varyval.
Szuperhős vagy? Ofkorz.
Mi a neve a szuper-erődnek? lazaság(H)
Mit tennél a pizzádra? Amit a party hoz.
Szereted a szőlőt? Aha
Melyik színűt szereted? Zöld. De a lila is lájk.
Van mobilod? Van? : D
Milyen színű? Rózsaszín
Milyen márkájú? Nokia
Mit ettél utoljára? Rántottát
Mit ittál utoljára? Vizet
Mit hallottál utoljára? Barátok köztötxd

Barátok…
Legjobb barátod? Reni, Bori, Kristóf.
Legőrültebb? Én. xd
Leghangosabb? Bori. xd
Legidősebb? Ööö... Tomi.
Legfiatalabb? Timi.
Legrégebb óta ismered? Bori, 12 éve:)
Legsötétebb? Nemvágom.:"D
Legokosabb? Reni/Bori
Legcsendesebb? Szerintem olyan nincs.:'D
Legmagasabb? Nem jut eszembe. Kristóf?
Legalacsonyabb? Nóri. : D

Volt olyan hogy…
Énekeltél, mert azt hitted, hogy senki sem hallja, közben meg mégis? Igen xD
Voltál már szerelmes? Voltam.
Viszonozott szerelem volt? nem hinném.:"D
Mondtad már valakinek, hogy szereted? Igen. : D
Volt olyan, hogy azt mondtad valakinek, hogy szereted és úgy is gondoltad? Igen. : D
És olyan, hogy azt mondtad, hogy szereted, de nem gondoltad komolyan? Volt.
Elhagytad már az országot? Persze
Volt olyan film vagy sorozat, amit nem vallanál be, hogy néztél? Győzike? xd
Átkozott már meg valaki? Megtörténhet. : D
Talált már el labda? Aha
Tetszett ez a felmérés? Rendkívül.

Kedvenc…
Szám? 7
Zeneszám? Sok van.
Könyv? Sok van ebből is.
Film? Végső állomás 1-2-3-4, Harry Potterek, Requiem for a dream, Másvilág
Zenekar? Sok vaaan.
Színész? Nincs.
Színésznő? Nincs ezse.:'D
Sport? Akrobatikus Rock 'n Roll, RSG.
Sorozat? One Tree Hill, Skins.
Számítógépes játék? GTA. xD
Kaja? Nemtom.:'D
Ital? Cola. Sprite. Hubertus. : ) : D
Édesség? csoki. : D
Weboldal? fészbuk.
Legjobb barát… Havasi Kristóf
Legjobb emlék: Rengeteg van. : D
Életem legjobb része… 2009. augusztus

Ki az a személy, akivel utoljára…
Beszéltél? Apukáám.
Akit felhívtál? Apukáám. XD
Aki téged hívott? Nagynéném.:D
Akivel összevesztél? Passz... Barbi?
Aki miatt sírtál? Nem élek könnyekkel.
Aki hiányzik? mindenki a közelemben van szinte, aki fontos.
Akivel moziba mentél? Talán Zsófi, de nem vagyok benne biztos.
Akit láttál? Reni
Akivel nevettél? Reni
Akit megöleltél? Reni : D

Most…
Mit nézel? Monitort xd
Mit hallgatsz? Semmit
Eszel? Semmit
Iszol? Semmit :D
Kivel beszélsz? Mint említettem, Dinával és Varyval.
Kire vársz? Csodára. :'D
Dátum? 2010 nov 18
Helyszín? Itthon xd
Mire gondolsz? Arra, hogy nem akarok holnap suliba menni.
Milyen nap van? Csütörtök

careless me.

Egy kicsit talán bánt a dolog, de nem érdekel különösebben. Egy-két kivételtől eltekintve nem vagyok ragaszkodó ember, ha valaki menni akar, hagyom, menjen. Nem szeretem, ha jogtalanul illetnek vádakkal, és én tisztáztam magam. Innentől kezdve nekem mindegy.
Maradnak emlékek, jók-rosszak. Csak egy fejezet volt az életemben, ahogy annyi minden, és én tudok lapozni. Hisz 'ami ma még az ajtón bejön, holnap a kulcslyukon kimegy.'
Sajnálom, hogy így alakult, de az élet nem áll meg. Emberek jönnek-mennek. Én is veszítettem, és ő is. Majd rájön.

"Van egy rózsám is, aki önző volt, de nem akart rosszat,
csak a tüske miatt. Állandóan félt, hogy bántják őt,
de ezért nem kell rá haragudni. Soha nem lett ő
a barátom, a rózsák és a bárányok. Felelős lettem
a rózsámért, igazán féltem őt."

not in love.

Az én elképzelésemet teljesen elrontották a szerelemről. Úgy értem, megvan az a rózsaszín ködös dolog, meg a lebegés, de... már keveredik bennem a szerelem és a barátság, már más a fogalmam arról, milyen elveszíteni valakit. Ugyanazt élem meg, mint mások, és mégsem. Neked nagy ő, nekem legjobb barát. Neked szakítás, nekem 'összeveszés'. Nekem nehéz, neked könnyebb...
Barátság-szerelem. A két dolog teljesen más, nekem mégis annyira összefolyik... Nem így kellene lennie, mégis, ugyanazt érezzük...
Ez lehetetlen! Hogy érezhetem én ugyanazt, ha összeveszek a legjobb barátommal, mint a szerelmesek, ha szakítanak? Pedig ugyanaz a fájdalom. Ugyanaz a feleslegesnek érzett szeretet. Ugyanazok a könnyek... ugyanaz. Teljesen.
Talán nem én tehetek róla. Talán annak a hibája, aki úgy bánik a legjobb barátaival, mint a szerelmeivel. Talán annak a hibája, aki teljesen összekavart bennem mindent.
De ugyanakkor talán az én hibám is, hogy bele megyek valamibe, mikor teljesen mást akarok... de tényleg mást akarok? Honnan tudom, hogy mire van szükségem? És honnan tudom, hogy nem?
Mindig is annyit éreztem, hogy szeretem. Hogy fontos, hogy bármit megtennék érte, meg a többi. De nem tudtam, mi ez. Annyit tudtam, hogy magam mellett akarom tudni. És ha beszéltünk, nem remegett a gyomrom, nem éreztem azt, hogy lebegek, nem volt semmi! Csak azt éreztem, hogy nagyon szeretem. Tehát, ha csak ezt nézzük, nem lehettem szerelmes. Ugyanakkor... talán már-már beteges volt az az imádat, az a mindenek fölé helyezés, és az az összeomlás, amit az elvesztése okozott. Beteges lehetett, hogy minden második szavam a neve, és hogy annyira emberfelettien boldog voltam miatta...
Paradoxon vagyok, nem tudom, mit akarok, még a saját érzéseimmel sem vagyok tisztában.
És senki, senki nem tudja megmondani, mi ez. Több mint a szerelem, kevesebb? Az Egyetlen, akiről mindenki beszél? A Nagy Ő, kamaszszerelem, legjobb barát?! Nem tudom. Nem tudom... semmit sem tudok már.
Nem akartam, hogy ennyire összekavarodjon minden! Előtte teljesen 'normális' voltam, nem voltak ilyen gondjaim, mindenről meg volt a határozott véleményem, tisztában voltam magammal és az érzéseimmel, és nem voltam összetörve. Előtte egyszerű volt az életem. Könnyebb volt. Miért kellett megismernem?! Miért kellett közel kerülnöm hozzá?! Volt ennek értelme?! És persze, ez miért csak engem érint így? Nem én voltam az egyetlen, mégis, csak engem foglalkoztat a téma, csak én nem bírom elengedni, csak én szeretem még mindig. Velem van a baj, vagy másokkal?
De persze, ha nem lett volna, én sem lennék most ilyen. Nem írnám ezeket a sorokat. Nem lenne tapasztalatom, erőm, életösztönöm. Nem tudnám, mi a fájdalom, nem tudnék semmit. Nem lenne témám, mondanivalóm, és én sem lennék én. Csak egy valaki lennék, aki ugyanolyan álomvilágban él mint mások. Aki boldog a tudatlanságában. Nem léteznék a mai valómban. Talán ez volt az értelme... hogy jobb legyek 'szakmailag'? Nem tudom... nem hiszem. Sokat adott nekem, az biztos. Talán nem pozitívat, de...
Keserédes. Így tudnám jellemezni.
Mindig ide lyukadok ki. De igazából, még mindig nem tudom, mi volt az értelme, és hogy mit is érzek én.
Áldás-átok.
Akinek van ötlete, keressen meg.(k)

for my entertainment.

Egyszer majd te leszel az én helyemben... Fájni fog. Ezt garantálhatom... Nem lesz halálos, de azt kívánod, bárcsak megölne a kín. Ha ez megtörténik, szeretném első sorból nézni. Nem foglak sajnálni. Még csak nem is nevetlek ki. Egyszerűen csak nézem, ahogy arra... vársz, hogy valaki betapassza az űrt a szívedben, amit egy olyan lány okozott, amilyen srác Te vagy. Nem fogok beléd rúgni, de a szemem se fog rebbenni, mikor valaki rád veti a végső csapást. Nem gyűlöllek. Egyáltalán nem. Sőt. Akármit is tettél velem, még mindig ugyanúgy szeretlek. Minden emiatt az érzés miatt van. Arról, amit tettél velem, nem akarok többet beszélni. Nem akarok többé rád gondolni, ezért kérlek ne keress, ne játssz velem, ne mosolyogj rám, ne mondd, hogy szeretsz. Nem akarok mást, csak elzárni a szívem egy kis zugába és elfelejteni, hogy valaha is léteztél.

let ya go.

Ez a pillanat mintha örökké tartana. Összeszorítottam a fogam, a szemeimet becsuktam, és próbáltam a tudatommal elűzni a fájdalmat, kisebb-nagyobb sikerrel. Könnyeztem, de az erőlködésre fogtam. Nem sírhatok. Sosem sírok.
Tudtam, hogy el kell engednem. Tudtam, hogy nem borulhatok ki minden alkalommal, mikor ezt látom; csak magamat teszem tönkre vele. Tudtam, hogy ez a normális, és tudtam, hogy amit én csinálok, az nem.
Nem volt jogom min kiakadni! Semmi közöm hozzá. Tényleg semmi.
És próbáltam magam azzal áltatni, hogy nem, nem vagyok féltékeny, csak egy kicsit zavar, de... valahol tudtam, mi az igazság.
Néha, ha egy-egy gyengébb pillanatomban elárultam a fájdalmamat, azonnal megbántam, én húztam a rövidebbet. Egyből éreztem, ha túl lövök a célon, és rögtön megbántam, de... nem bírtam visszafogni magam. Van, mikor a legerősebb ember is megtörik, kibuggyan a fájdalom, a mosoly az arcára fagy...
Nem kárhoztathat érte.
Ismerem az elvárásokat magammal szemben. Én vagyok az a lány, aki mindig mosolyog, aki szemrebbenés nélkül leoszt, és aki mindig pörög. Én vagyok az a lány, aki nem ismer fájdalmat. Tartani kell a látszatot minden nap, nem okozhatok csalódást... és általában megy is, de van, hogy már nekem is sok.
Nem, ezt biztos nem fogom kibírni...
De, el kell engednem őt... nem láncolhatom magamhoz, semmi közöm nincs hozzá.
Hányni tudnék. Fortyog bennem a düh, és nem tudom kezelni. Remegek. Nincs rosszabb, mint ez a tehetetlen düh. Hogy bármit tehetek, ez nem változik, hogy nem tudok rajta változtatni!
Kínzom magam, megnézem újra és újra, elemzem, és érzem, hogy fáj, hogy éget, de érezni akarom! Erőt ad a gyűlölethez, ahhoz, hogy ne törjek össze...
Nem tudom megállni, hogy kifejezzem, mennyire rossz, és szarkasztikusan, cinikusan utalok vissza minden ilyesmire, odaszúrok, hogy egy kicsit neki is legyen már rossz...pedig nem ő tehet róla.
Éreztétek már, hogy nem vagytok elég jók? Hogy bármit tehettek, az nem lesz elég? Hogy szembesülnöd kell vele minden nap, hogy jobbak nálad? Érezted már? Akkor megérthetsz. A folyamatos küzdelem minden nap magammal, azzal a tudattal, hogy akármit is teszek, az még mindig kevés lesz másokhoz képest. Hogy akármelyik erőfeszítésem, mindegy, melyik, mindig csak másodvonalba fog szorulni... hogy mások erőlködés nélkül elérik azt, amiért én küzdök. Ez nagyon nehéz. És ezek mellett még játszd el, hogy minden rendben...
Megerőltető.
És akkor az még meglepődik, hogy kiakadok, hogy kikelek magamból, hogy cinikus és gonosz vagyok... neki semmi miatt nem kell aggódnia, neki nem rossz, neki nem fáj, mert ő üres! Én hiába próbálnám magam semlegesíteni újra, túlságosan eluralkodott rajtam az az érzés, amit mindig is megvetettem, amiben eddig nem hittem... és amit soha nem fogok beismerni.
Nem tudom megállítani a fájdalmat.
A mi történetünknek már réges-rég vége, én mégis tovább próbálom írni, de már erőtlen sorokra futja csak... más írja a szalagcímet?

Empty.

-Nem érdekel, hogyan érzel, ahogy nem érdekelt eddig sem. Tudom, hogy fáj, tudtam eddig is, de ez nem mozgat meg bennem semmit. Nem érzek az égvilágon semmit. Ha meglátok egy szerelmespárt: semmi. Ha valami szomorú történik: semmi. Ha szenvednek a barátaim: semmi. De ha valaminek örülni kéne, akkor sem történik semmi. Nem boldogít. Nem tör le... semmi. Üres vagyok. Mint egy doboz, amiből kivettek mindent. Egyszerűen képtelen vagyok érezni bármit is. És ez nekem jó! Én tényleg élvezem, mert... érzelmek nélkül sokkal könnyebb.
-És mi van azokkal, akiket szeretsz? Azokról nem beszéltél. Tegyük fel, hogy valami történik... Vele, és ne nézz így rám, mert pontosan tudod, kiről beszélek! Szóval mi lenne, ha valami történne Vele? Ne mond azt, hogy nem éreznél semmit, mert tudom, hogy igen. Fájna, ugye? Emlékszel még, milyen mikor fáj, igaz? Na, olyan lenne megint. Égetne. Sajogna. Azt kívánnád, bár veled történt volna meg. És ezután... tudod már, ugye? Előjönne minden, ami miatt szenvedned kéne, de elnyomtad magadban. Újra fájna. Újra boldoggá tenne. Újra éreznéd, ha megbántanál valakit, mert emlékeznél, milyen érzés, mikor neked fáj. Nem vagy üres, csak kiürült egy kicsit. De most nézz be... látod ott azt a nagy szekrényt? Ott vannak az érzéseid. Bent sorakoznak, mert egyszer beraktad őket, és arra várnak, hogy előjöhessenek, és hamarosan itt is lesz az idejük. Ugyan egyszer eldobtad a kulcsát, de majd, egy nap, jönni fog valami, ami kinyitja. És akkor rád szakad mindaz, amiket oly' elkeseredetten próbáltál megsemmisíteni. Az összes elfelejtődött érzés, fájdalom, öröm és minden! Azokat a dolgokat zárjuk be, amiktől félünk. De egyszer, valamikor, úgy is szembe kell néznünk a félelmeinkkel, és akkor... az kemény lesz, barátom. De van egy dolog, csak egyetlenegy dolog, ami megvéd téged mindentől, ami rossz! Most kételkedsz, de meg fogod látni... tudni akarod mi az? Igen? De hisz olyan egyszerű. Talán már sejted is a választ...
Igen. A szeretet. Mert amíg szeretni tudsz, nem vagy üres! Ez véd meg téged az ürességtől, a legnemesebb érzés! És amíg szeretsz, addig nem jöhet olyan gond, baj, fájdalom, amivel nem tudnál megbirkózni, hisz tudni fogod, hogy ott van valaki, aki segít! Ha szeretsz, nem vagy egyedül. Ez tesz különlegessé, és tudom, hogy furcsán hangzik, de vannak, akik szánalmasan keveset tudnak erről az érzésről!
És tudod... szerintem, ha nem akarod, hogy rád zúduljanak az gondok, gyorsan keresd elő a szekrényed kulcsát, és szép sorjában, te magad fogadd vissza az érzéseket. El leszel velük, tudom. És én is itt leszek. Ne rejtsd el! Ne szégyelld! Hidd el, tudom, miről beszélek. A világ legüresebb emberével állsz szemben.

lose.

Ha elveszítünk valakit, úgy érezzük, a szívünk szakad meg. Aztán eszünkbe jut az a sok kedves szó, azok a vicces dolgok, amiket mondott vagy tett, és rájövünk, hogy nem hagyott el teljesen, itt él bennünk... az emlékeinkben, mélyen. (':

sense of future.

"Hamarosan rájössz, hogy ami benned fáj, (...) csupán emlékezés. És mert emlékezés, nem is fáj talán. Mert szép az, hogy mindez volt, és úgy volt, ahogy emlékezel rá. Jó, hogy van mire emlékezz, ami szép."

Reggel. Kávé. Cigi. Ruha. Smink. Indulás.
Éreztétek már úgy, hogy teljesen üresek vagytok? Hogy már annyira mindegy, ki mit csinál, vagy mi fog történni, úgysem változik benned semmi? Hogy ez már egy állandó, félholt állapot?
Igen? Nos, ezt hívják totális kiégésnek. Ezt érzem én most.
Amy Moore vagyok. Talán hallottatok már rólam. Volt négy hónap az életemben, mikor minden reggel egy rémálomban ébredtem fel, és minden nap újabb kés fúródott belém, tátongó lyukat hagyva maga után. Nem ölt meg ez a négy hónap. Kibírtam. Foggal-körömmel, és ha néha egy-egy csatát el is vesztettem, a háborút megnyertem. Még élek.
De ezt tudjátok. Talán emlékeztek is, az a történet egy látszólagos happy end-del végződött, ahol a főszereplő győztesen kerül ki, és a világ megint szép...
Olyan romlottak vagyunk, mi emberek. Egy darabig elég az, amink van, aztán megint elkezdünk többre és többre vágyni - főleg, ha egyszer már tiéd volt a legtöbb.
Tudni akarjátok, mi az igazság? A teljes igazság?
Hát jó...
A "happy end" álarca mögött mardosó féltékenység, önmarcangolás, és mindennapos belső küzdelem húzódott meg.
Vívódtam. Képtelen voltam a megbocsátásra. Mindent odaadtam volna érte, mégis, ha ránéztem, felizzott bennem a gyilkos indulat: ő volt az, aki tönkretett engem. Akinek köszönhetően most, ha belenézek a tükörbe, valami hiányzik... a csillogás a szememből. Ő az, aki miatt már nem vagyok ura az érzelmeimnek, aki miatt sebezhető lettem... ő az, aki megölt bennem valami fontosat. S olyankor kedvem lenne nekem is megölni benne valamit.
Ugyanakkor...
Ott volt bennem a gyengéd szeretet, annak a tudata, hogy meg akarom óvni őt, védeni mindentől, hogy boldognak akarom látni...
Őrült kettősség volt ez. Hol az egyiket éreztem erősebbnek, hol a másikat, és nem tudtam, melyikre hallgassak. Kerültem őt.
Kerültem a társaságát, figyeltem arra, hogy ne maradjak a közelében, csak amennyit feltétlenül muszáj, és óvatos voltam. Tulajdonképpen kommunikáció szintjén ez majdnem olyan volt, mint a négy hónap, jóformán csak a sziamizu-ig jutottunk el, és a változás mindössze annyiból állt, hogy már nem vibrált idegtépő feszültség köztünk.
Közöny. Hideg közöny. És ez rosszabb volt mindennél.
Tehetetlenül néztem végig, ahogy elszakad attól is, akihez eddig közel állt, és én, minden ellenérzésem ellenére segíteni próbáltam. Tényleg.
Pedig akkor már üres voltam.
Most talán ő is az. Nincs senkije, és ott van neki mindenki. Tudom, hogy kell neki valaki, mert "néha csak egyetlenegyre van szükségünk", de azt is tudom, hogy nem a jó helyen keresgél. Ebből a területből már nem tud kihozni semmit.
Tudom, hogy segítség kell neki. Látom, hogy meghal, minden nap. Látom, hogy fáradt. Hogy magányos. Látom, hogy felemészti belülről.
Nem sajnálom őt, mert tudom, hogy kibírja. Én is kibírtam, és tudom, hogy akármennyi fájdalmat is okozott, ő hitt bennem. Az erőmben. Én pedig nem ismerek nála erősebb embert, szóval... kibírja.
Kettősség. Ma ezt gondolom. Holnap talán megint mást.
Szóval azt akarjátok tudni, hogy mi jött a senseofpast után.
Üresség. Rutinból élek.
Kettősség. Örök küzdelem.
És megértés. Egy olyan fajta belélátás, amire mindig is vágytam. Akarva-akaratlan az én fájdalmam belátást engedett az övébe. Mindenki magának teremti meg a halálos ellenségét.
Hát ezt adta nekem a senseofpast. Erőt. Élni akarást. Tapasztalatot. Titkokat.
Mert ami nem öl meg, az megerősít.
Ez volt az utolsó, hogy a múltamnak eme részéről írtam. Most már szeretnék a jövőmre koncentrálni, mert bizony jövő tudatom is van. Ki tudja, talán abból lesz a következő senseofpast...:)
Köszönöm.

"A múltba tekintésnek csak akkor van értelme, ha a jövőt szolgálja."