Igaznak képzelt, álmodott valóság.Megint ugyanaz az utca, ugyanaz a hely, megint azok a mámoros, bódult, unott arcok, azok az üres fecsegések, a nevetséges mondataitok, szánni való megjegyzéseitek. Használni jó titeket, mert eszközök vagytok csupán, és játszani próbáltok, miközben veletek játszanak.
Elhibázott taktikai lépések, csábítónak szánt mosolyok, de beérjük vele, miért ne érnénk? Fásultság lett úrrá rajtunk, és mindegy már, csak történjen valami, legyen valaki. De valójában olyan mindegy, egybe mosódik már Géza és Peti, Kati és Hajni, mindenki ugyanaz, mindenki egy összefolyt, hatalmas hazugság. Hol vannak már azok a hajdan említett, hatalmas érzelmek? Hol van már a hit, az elviselhetővé tévő remény? Rég elszállt, mert senki nem látja, senki nem érzi, de még csak nem is sejti, mi bújik meg a vonzó küllem mögött, a hatalmas nevetések, hétvégi bulik, játékos ugratások mögött. Azt hiszitek, ennyi vagyok, de mérhetetlen nagyot tévedtek, és soha nem fogjátok megérteni, mit jelent két sör között az a sóhaj. Elejtett jelei vannak, finom kis utalásai annak, hogy valami még sincsen így jól, ti mégsem kapjátok fel a fejeteket ordító segélykiáltásomra, csak rám mosolyogtok, szívet melengetően, és rendeltek még egy kört.
És eközben én azt gondolom, miért is változtatnánk? Miért hagynánk itt a biztos rosszat a bizonytalan jóért?
Nem kell értenetek. Csak akkor ne csodálkozzatok, miért próbálok mindent kihozni ebből a semmiből, amim van.
