Illusion, confusion.

Érdekes dolog az illúzió. Talán mikor megjelenik előtted, már tudod is, hogy az - tűnő látomás csupán, ami bár valóságosnak látszik, szemfényvesztés csak. Talán tudod, hogy tévedés az egész, mégis hiszel neki, mégis bele ringatod magad ebbe a kétségbeesett képzetbe. Mert ilyen az ember. Hisz, és hinni akar.
Hajlamosak vagyunk elvarázsolódni, hisz oly' könnyelműek vagyunk mi, mind... Saját magunkat próbáljuk becsapni, napról-napra, óráról-órára, s néha olyan jól sikerül egyik-másik magunknak kreált hazugságunk, hogy hinni kezdünk benne. Veszélyes mértéket ölthet a valótlanba vetett hit, hiszen te, mélyen tudod jól, hogy mindez füst csupán, illanásra kész látomás, s eszeddel próbálod elnyomni az óva intő kis hangot, hogy ez talán mégsem az, aminek tűnik. Minden ember önmaga legnagyobb átverője, s minden ember csak magának hisz igazán. Micsoda paradoxon, micsoda veszélyes játék...
De az illúzió úgy illan el, ahogy jött. Szertefoszlik egy perc alatt, s te ott állsz, fejedben kárörvendő lelkiismereted hangjai: én megmondtam, miért nem hallgattál rám...? S akkor már bánhatod, átkozhatod magad, hogy hinni próbáltál valamiben, amiről jól tudtad, hogy nem igaz... ott állsz majd üresen, kiszolgáltatottan, teli kérdésekkel. Miért történt ez? Miért hittem el? De valójában az igazi kérdésed csak az, miért, miért nem maradhatott ez a kényelmes helyzet, miért kellett meglátnom a valóságot? Miért nem maradhattam vak, csak egy kicsit még legalább? És sírsz, és össze vagy törve, magadat hibáztatod, és azt, aki elhitette veled azt, amiről megingathatatlanul tudtad egykor a valóságot.
De valójában ezt a tudásod sosem vesztetted el. Nem tudtad magadat teljesen becsapni, nem tudtad elnyomni a lelked legmélyebb zugaiban megbúvó aprócska kis suttogást, s valójában annyira nem is lepődtél meg. Csak azt vártad, hogy az illúzió váljon valósággá, hogy amit elképzeltél, jelenjen meg előtted. Nem történt meg, pedig lett volna rá esély, s ismét rájöttél, hogy ami először nem volt valóságos, az később sem lesz már az. Hát nem lett volna jó, nem lett volna örömteli? Túl szép, hogy igaz legyen... tartozni valakihez...
De tudod, egész életünk a képzelet játéka csupán. Eme képzet most nem öltött alakot, de lesz majd más, valami, amiről teljes bizonyossággal tudni fogod, hogy ez jó és igazi. Persze összetörhetsz most... gondolhatod, hogy soha többé semmi nem fog neked akkora örömet okozni, mint ez a röpke ideig tartó vakság, és sajnálhatod magad, nyalogathatod a sebeidet... de nézz magadba. Fáj ez neked egyáltalán? Vagy csak a büszkeséged sérült, hogy meg tudott csalni egy kósza látomás?
Életünk kilencvenkilenc százaléka olyan kesergésekkel telik, amiken egy nagy levegővel túl tudnánk lépni, s ami nem is kimondott fájdalom valójában. Hiszen tudod, hogy lesz még rosszabb. Sokkal rosszabb, talán ennél csak rosszabb. Mert semmi ez, semmi azokhoz képest, amiket magában hordoz még ez a röpke emberi élet, s ha itt elbukunk, mi lesz velünk később?
Minden tévedés tapasztalat, és minden ember, aki egyszer belépett az életedbe, adott neked valamit. Emléket, tapasztalatot, jó és rossz pillanatokat.
Hát nem a megpróbáltatásaink tesznek minket azokká az emberekké, akik vagyunk? Nem azért vagyunk a földön, hogy végig szenvedjük a létet, hanem hogy elbukjunk, felálljunk, és méltósággal járjunk elől.
Nem vagyunk hibátlanok vagy csalhatatlanok, és nem vagyunk érzelem mentesek sem. Sokan fognak átverni, és sok minden nem fog úgy összejönni, ahogy terveztük. De soha nem az számít, hányszor esel el, hanem hogy hányszor állsz talpra utána. Senki nem lesz erős helyetted, és senki nem fog felhúzni a szakadék széléről. Senkitől nem függesz, és senki sem befolyásolhatja a hangulatodat. Az önmarcangolás, a depresszió nem megoldás, mert csakis te vagy az az ember, aki segíteni tudsz magadon, és ha az önpusztításba hergeled magad, az egyetlen esélyedet lököd el magadtól a boldogságra.
Hisz az csak egy döntés, mint minden. Rajtad áll, mihez kezdesz.

"Minden nap, mikor felkelek, dönthetek, hogy boldog leszek-e, vagy szomorú. És én a boldogságot választom."