Mintha egy gyilkosság helyszínén ébredtem volna. Egy áldásos pillanatig azt hittem, álom volt csak az egész, semmi több; szinte már fellélegeztem. Megráztam a fejem, körülnéztem.
Hatalmas hullámokban tört rám a felismerés, nem csak tűnő látomás volt az egész, amire este már nem is fogok emlékezni... tényleg megtettem.
A szívem hevesen vert, levegőért kapkodtam. A sokk szinte megbénított.
Nem lehet visszaforgatni az idő kerekét? Meg nem történté tenni? Vagy csak úgy... elfelejteni?
Nem, ezt nem.
Nagy nehezen kikászálódtam az ágyból, s vetettem egy pillantást a rendezetlen szobára. Szana-széjjel ruhák, amikről nem tudom, hogy kerültek oda, üvegek, amik legutóbb még szintén biztosan nem voltak ott. A konyha felé vettem az irányt, lerogytam egy székre. Arcomat kezeimbe temettem, szememet összeszorítottam. Rossz ötlet volt. Az áldásos sötétség helyett a tegnap este eseményei peregtek le előttem, újra és újra, azok a képek, amikről reméltem, csak tudatalattim játékai. S amik véglegesen, visszafordíthatatlanul elrontottak mindent.
Ételért nyúltam, aztán mégsem kellett, teát akartam csinálni, de meg gondoltam magam. Remegtem. Fél órás kutatómunka alatt megleltem a telefonom, ami néhány, azonosíthatatlan ruhadarab alatt feküdt eldobva. Senki nem keresett, ezek után nem is fog. Hogy tehettem...?!
A bűntudat mardosott, mintha egész bensőmet sósavval öntötték volna le, éreztem, ahogy elpusztít odabent mindent, ami jó, értékes volt.
El akartam tűnni a föld színéről, vagy soha többé, ki sem mozdulni az áldásos félhomályba burkolt szobából. Erre nincs bocsánat.
Egy óvatlan pillanat, és a könnyeim máris patakokban csorogtak. Egy öntudatlan este ennyire elronthat mindent? Ennyire visszafordíthatatlanul felboríthatja az életemet? Mélyeket lélegeztem, próbáltam nyugtatni magam. Talán nem is olyan vészes, nem történt semmi...
A francokat nem.
Soha többet nem akartam találkozni senkivel. Mobilomat a szoba másik felébe hajítottam, tehetetlen dühvel és elkeseredettséggel figyeltem, ahogy darabokra hullik. Csak úgy, mint én.
Mindent tönkre tettem...
És tudtam, semmi nem marad következmények nélkül. Hülyeséget csináltam, lakolni fogok érte. Mindennek, örökre vége...
Nem tudtam eldönteni, most sírjak-e, vagy nevessek. Mérhetetlen kacagtató volt, hogy én valaha egy ilyen emberre pazaroltam időt és energiát, ugyanakkor elszomorító, hogy az ítélőképességem -bocsánat a kifejezésért,- ennyire a béka segge alatt volt. Hogy nem láttam, hogy reménytelen eseten akarok segíteni? Hogy nem is igényli a segítséget! Hogy minden erőfeszítésem hiába való?Régóta nem vesztegettem már rá egy szót sem, mert nem érdekel, de most vissza olvastam néhány régi, epekedő írásom, és felháborít önnön butaságom. Nem lehettem ennyire vak, ennyire tudatlan! Most, hogy már minden világos volt előttem jó ideje, nem tudtam elképzelni, hogy valaha is ennyire ostoba voltam.
Tudjátok, mikor a szívemben ő volt az egyeduralkodó, szeretetem csúcsát éltem. Nevetséges volt az az önzetlen adni akarás, az az önfeláldozási készség, amit akkor tájt éreztem. Talán soha, senkit nem fogok már így szeretni, de elszomorító, hogy pont egy ilyen emberre (és most csak jobb szó híján nevezem annak) pazaroltam ezeket a nemes érzéseket.
Persze irodalmi szempontból még mindig fontos nekem a fiú. Ő ihlette legjobb novelláimat, történeteimet, és még ma is szerves része a műveimnek. Hiába, múzsaként kitűnő, csodálatos példája az emberi roncsoknak, és remekül mutatja, egy ember mennyire tönkre tud tenni egy másikat, illetőleg, hogy mennyire felemelő érzés túllépni egy ilyesmin.
Nem utálom, csak szánom. Szánom azt a semmit, amivé lett, és szánom azt, hogy valaha belőle még lehetett volna valami.
Ha valaki nem... különleges, ne próbáljon annak tűnni. Ne higgye, hogy alkalmazkodni tud olyasmihez, ami nem való neki. Az egyszerű élet az ő asztala. Az, amit most él, tökéletes neki, ahogy nekem is tökéletes így, nélküle. Túl hamar akart "felnőni".
Na de... ne tegyünk több kárt egymásban, ez csak egy elmélkedés. Írás-szabadság.
"Azt hittem, ismerlek, de azt hiszem, könnyebb az igazság helyett azt látni, amit akarunk. Azt hiszed, ismersz engem, pedig nem, így azt sem tudod, mire vagyok képes. Azt hiszed, én vagyok az a népszerű lány, akinek mindenre van válasza, pedig ez nem így van. Sokszor nem tudom, mit miért teszek, de igyekszem jobbá tenni a dolgokat. És ha hibázom -mert lássuk be, mindannyian hibázunk-, megfogadom, hogy a segítségeteket kérem. Egyedül nem megy. De ha megbíztok bennem, így együtt nagyszerű dolgokra leszünk képesek. Megfogadom (...), leszek annyira bátor, hogy valóra váltsam minden álmotokat."
Néha elgondolkodom bizonyos dolgokon, mint például a barátságon. Lerágott csont, de még mindig nem mondtam el róla mindent, amit tudok, vagy sejtek. Ismeritek azt a jelzőt, időszakos barát? Nekem ilyenből jut ki mindig. Mind azt hiszik, ismernek. Tudják, kiszámítják a reakcióimat bizonyos dolgokra, vagy megsejtik, mit fogok mondani valamire. Ebből azt a következtetést vonják le, ismernek. Pedig ha tudnák... Senki nem tud rólam semmit. Nem tudják, ki vagyok, honnan jöttem... nem tudják, vajon szeretem a zöldséget? Mi a kedvenc gyümölcsöm? A kedvenc gyerekkori filmem? Első háziállatom neve? Talán azt hiszitek, ezek mind nem fontosak. Manapság már mindenki csak a világot megváltani hivatott gondolatoknak tulajdonít jelentőséget, nem számít az a sok, pici, apró dolog, ami meghatározza, felépíti az emberek személyiségét. Az emberek elfelejtik, milyen fontosak is azok a dolgok, amik jelentéktelennek tűnnek. Pedig hát mi is mondhatna el többet valakiről, mint hogy mi volt a kedvenc plüss állata kiskorában? Az emberek igazából nem is akarják megismerni egymást. Félnek, hogy őket megismerik, és félnek attól, hogy ők megismerjenek másokat, hiszen tudják: amint ismersz valakit, kívülről-belülről, az az ember a részeddé válik, és felelősséggel fogsz tartozni érte. Ismerni fogod az összes gondolatát, és ha megengeded, ő is a tieidet. Ez mérhetetlen kiszolgáltatottságot jelent, egy olyan kötődést, emberi kapcsolatot, ami ugyan abban a pillanatban emelhet a magaslatokig, és taszíthat le onnan. Így, mivel az emberek félnek a fájdalomtól, inkább felszínes barátságokat ápolnak, vagy olyanokat, amik csak ideig-óráig tartanak. Megismerik az ember egy részét, egy szakaszán az életüknek velük vannak, aztán odébb állnak. Magával viszik a múltad egy részét, hogy az már mindörökké hozzájuk tartozzon. Ilyenkor mondjuk azt: őt ismertem valamikor... Időszakos barátok. Minduntalan változunk. Változunk napról-napra, hétről-hétre, észre sem vesszük, és már koránt sem azok vagyunk, akikként elindultunk. Ez nem feltétlenül rossz: a változás kell. Kell, hogy komolyodjunk, nőjünk, változzon a világlátásunk, ezáltal kihozhassuk magunkból a legtöbbet. Érdekes dolog, mikor egy időszakos barát vissza akar térni az életünkbe. Mikor már lezártad magadban a szakaszt, ami hozzá kötött, és tovább léptél; visszatér, hogy felbolygasson, össze zavarjon mindent megint. Egy időszakos baráttal ápolhatunk jó viszonyt akár életünk végéig, de már sosem lesz ugyanolyan a kapcsolatunk, mint akkor, mikor teljesen egymásra voltunk hangolódva, mikor csak a miénk volt az a pár nap, hónap, év. Az időszakos barát nem igaz barát, mert az igaz barát nem csak egy szakaszon van melletted, hanem végig. Az egész úton elkísér. Nem is tudjuk, de mindannyiunknak szinte csak időszakos barátai vannak. Olyanok, akik hosszabb-rövidebb időn belül el fognak kerülni mellőlünk, olyanok, akik csak most ismernek, később talán a nevedre sem fognak emlékezni. Aki igaz barátot talál, talán a legszerencsésebb ember a földön. Nem tudhatod, mikor találod meg, talán már most ott van körülötted egy, kettő, több. Ez csak akkor fog kiderülni, mikor egyszer csak, hosszú-hosszú évek múltán azt látod, jé, ő még mindig velem van. Bíznod kell magadban, és a másikban. Bíznod kell abban, hogy barátságotok nem csak időszakos, hanem időt álló, és van olyan erős, hogy kiállja annak vasfogát. Mérhetetlen bátorság kell bízni valakiben, és csak rajtad áll, megéri-e. Hogy hagyod, ismerjen, hogy barátod legyen ízig-vérig, vagy eltaszítod magadtól. Örök kérdés, melyikhez kell nagyobb erő. Minden időszakos barátomra azt hittem, életem végéig velem lesznek. A mostaniakra mit higgyek? Nem hiszek már semmit. Hamarosan kiderül. Addig meg csak... bízom. Benne, bennem, bennünk. Hisz tehetek mást?
"Ha egy embert ismerni annyit jelent, hogy ki tudjuk előre számítani, hogy mire hogyan reagál s miről mi a véleménye, akkor jól ismerem. De azt hiszem, ez mégis csak a látszat. Hogy úgy mondjam, tapasztalati úton megtanultam, de a belső mechanizmust nem ismerem és nem értem. Mint a kuruzslók. Évezredek alatt az emberek kitapasztalták, hogy melyik fű, virág, forrásvíz mire jó - de nem tudták, miért. Attól még használhatták a gyógyfüveiket, mégpedig tévedés nélkül. Csak éppen - mondjuk - képtelenek voltak szintetikus úton gyógyszereket előállítani."
"Se varázslók, se boszorkányok, se vámpírok nem lakoznak e könyv lapjain, és mégis csupa varázslat, bűbáj és hátborzongatás, mert ha olvasni kezded, olyan érzésed támad, mintha tükörbe... Varázstükörbe néznél!"
