The Pen Simphony.

Elbűvölten néztem a méregzöld íróeszközt, és nem értettem, miért nem becsülik meg az emberek jobban ezt a tollat? Hiszen annyi mindenre jó! Lehet vele... írni. A tinta szép, egyenletesen folyik ki belőle, és egy pacát sem hagy maga után, munkánk tökéletességét biztosítja. Mindig hű hozzánk, és sosem hagyott még cserben.

Ha van egy tollad, már nem lehetsz elveszett ember. A tollad mindig elkísér, és sosem tudhatod, mikor lesz rá szükséged, épp ezért, mindig jól jön. Az ember élete csak egy szép golyóstollal lehet teljes.

De nem, egy toll sincs olyan szép, mint ez a drágaság, melyet finoman forgatok ujjaim között. Ez a toll különleges. Ezzel írom a legrosszabb és legjobb dolgozataimat, valamint életbe vágó órai levelezéseimet is. Ha órára megyek, elég csak ezt a tollat magammal vinnem, mert azt a látszatot kelti, hogy felkészültem újabb negyvenöt percnyi lélekölő unalomra. A jó toll öltöztet. Épp úgy, mint ez itt. És ha valaki megkérdezi: "Bocs, van egy tollad?", eszembe sem jut ezt odaadni. Féltem a tollamat. Önző vagyok a tollammal kapcsolatban, kisajátítom a tollamat. Nem akarom, hogy mást szolgáljon oly hűen, mint engem.

A jó toll halála napjáig veled van, s mikor kileheli utolsó csepp tintáját is, minimum, hogy térdre borulva zokogsz mellette, s méltóképp helyezed sírba tetemét. A tollat meg kell becsülni.

Ez az élet titka.:)

:DDDDDDD

Painkiller

Ha valaki két évvel ezelőtt azt mondja nekem, hogy egy nap még ez az ember ennyit fog nekem jelenteni, biztosan nem hittem volna el. Abban az időben senki nem jelentett nekem semmit, és ha mégis, nem egy olyan ember, akivel ennyire ég és föld vagyunk.

A későbbiekben sem akartam közel engedni magamhoz senkit, érzéketlen, hideg személyem mögé csak egy valaki juthatott be, és annak a valakinek sikerült összezavarni, lerombolni, szétzilálni odabent mindent. Kiölte belőlem az érzelmeket, az alapvető bizalom az emberek felé, ami eddig talán bennem volt, eltűnt, s csak a fájdalom maradt. A csalódottság, a tudat, hogy a szeretet semmire sem jó, s elhatároztam: soha többé, senki nem fog ennyire közel kerülni hozzám.

Nem tudom visszaidézni a pillanatot, mikor ez a furcsa, megmagyarázhatatlan szeretet beköltözött a szívembe. Láthatatlanul jött, a semmiből épült napról-napra, és éreztem, hogy minden nap közelebb van, minden nappal jobban szeretem. Mindent elmondhattam neki, meghallgatott, és elviselt az összes hibámmal együtt, amiből az idő múlásával egyre többet tapasztalhatott. Soha nem akart megváltoztatni, vagy irányítani. Éreztem, hogy meg kell tanítanom őt, hogy kell engem szeretni, meg kell tanítanom, hogy kell velem bánni. Haladtam. Igyekezett.

Soha, senkitől nem kaptam annyi segítséget, mint tőle, és soha, senki nem adott még nekem annyit emberileg, mint ő. Enyhítette bennem a fájdalmat, amit az a másik hagyott maga után, és általa újra elkezdtem szebbnek látni a világot. Megmentett engem saját magamtól, és mérhetetlenül hálás vagyok neki.

Ugyanakkor... a szeretet kiszolgáltatottá tesz. Elkezdtem túl sokat adni neki magamból, és felébredt bennem a bizalmatlanság, a félelem: mi van, ha visszaél vele? Ha hátba támad? Ha megun, és ott hagy? Volt már rá példa. Ugyanakkor valahol mélyen reméltem, és tudtam is, hogy ő ilyet nem tenne. Hogy ő más.

Sokszor vágtam a képébe, hogy nem, ő ugyan olyan, mint az a másik... és tudom, hogy mérhetetlen rosszul estek neki ezek a szavak. Mert ő soha nem bántana szándékosan.

Megijedtem attól, amit iránta éreztem. Megijedtem attól, milyen közel van, és mennyire mélyen, önzetlenül szeretem. Próbák elé állítottam, megpróbáltam ellökni, sokat vártam tőle, a rideg énem akart felszínre törni. Gondoltam, ő sem tud úgy szeretni engem, ahogy arra nekem szükségem lenne, hibákat kerestem ott, ahol nem voltak. Most már tudom, hogy nem kellett volna.

Nem volt szándékos egy cselekedetem se. Mikor kitört belőlem ez, mindig, azonnal megbántam. Hogy tehetek vele ilyet? Nem ártott nekem semmit! Épp ellenkezőleg. Sokkal jobban bánt velem, mint eddig bárki!

Rájöttem, hogy elviselhetetlen vagyok, és elkezdtem félteni őt mindenkitől. Nem akartam, hogy rájöjjön, milyen rossz ember vagyok én. Nem akartam, hogy rájöjjön, mennyi sokkal jobb ember van nálam, nem akartam, hogy megtudja, sokkal de sokkal jobb barátot érdemelne nálam. Féltékeny voltam mindenkire, akivel szóba állt, féltem, hogy egyszer csak ott hagy. Mint említettem, ilyenre volt már példa. Nem adtam meg neki a kellő szabadságot. Nem bíztam benne eléggé? Lehet. De szerintem inkább magamban nem bíztam. Abban, hogy meg tudom adni neki azt, amire szüksége van.

Most már tudom, hogy ez nem így van. Elhiszem, hogy a barátságunk van olyan erős, és kibír sok-sok kívülálló embert. Elhiszem, hogy szeret engem és szüksége van rám, és elhiszem, hogy nem akar "lecserélni", hogy nem akar, és nem is tudna engem, mint legjobb barátját pótolni akárki is. Elhiszem, hogy viszonozni tudom azt a sok-sok jót, amit tőle kaptam, és elhiszem, hogy képes vagyok többet adni neki, mint eddig.

Ő volt az egyetlen ember egész életemben, aki úgy fogadott el, ahogy vagyok, jó és rossz tulajdonságokkal együtt. Ő volt az egyetlen ember, aki önzetlenül adott nekem jó tanácsot, bátorítást, bizalmat, és azt hiszem, ezt soha nem fogom tudni neki eléggé meghálálni.

Megértem őt. Megértem mi zajlik le benne nap mint nap, és értem a problémáit. Azt hiszi, nem, de mégis...

Remélem egyszer kiérdemlem azt a fajta bizalmat részéről, amit én táplálok felé, mert nem kívánok visszaélni vele, vagy eljátszani.

Mostantól minden másképp lesz. Nem számít, hány ember fog ki és be sétálni az életemben, ő mindig ott lesz a legkiemelkedőbb helyen a szívemben. Ő a legjobb barátom, és nem fogom elveszni hagyni, és főleg nem fogom eltaszítani. Lehet, hogy hosszútávon nem ő fog engem megmenteni, mert már nem is lesz mitől - megmentett minden lehetséges borzalomtól azzal, hogy van nekem.

Szeretlek.

p.s.: van barátság fiú és lány között.