Interme

-Mondd, mit akarsz kezdeni az életeddel? Azt hiszed, ez így rendben van?
-Nem. Tudod, sokat gondolkodtam, és sok mindenre keresem a választ. Néhány dolog annyira egyszerűnek tűnik, és mégsem az... a legváratlanabb helyzetekben merül fel bennem a gondolat: nekem talán nem is itt kéne lennem. Tudod, látszólag minden rendben van körülöttem. Megvannak a barátaim, és megvan a családom is. Kevesen látják, hogy igazából minden széthullóban van.
-Hogy érted ezt?
-Az imént azt kérdezted, mit akarok kezdeni az életemmel. Tudod, én mindig határozott típus voltam. Mindig tudtam, mit akarok, és hogy ahhoz mit kell megtennem. De mostanában... olyan, mint mikor meg akarsz fogni valamit, és tudod, hogy csak egy karnyújtás lenne, mégsem bírod rászánni magad arra az egy apró mozdulatra. Tudom, hogy mit kéne tennem. Tudom, hogy nem lenne könnyű, de megérné. És mégsem tudom elkezdeni. Széthullanak az álmaim, a vágyaim, pillanatnyi gondjaim mindig fontosabbak, és mire észbe kapok, semmiségekkel töltöttem el az időmet. Olyan, mintha csak állnék, és az életem saját magát élné. Sodródom. Ezt sosem szerettem.
-De hát majd csak lesz valahogy... olyan még nem volt, hogy sehogy se legyen.
-De nem lehet akárhogy! Nekem nem. Tudom, mire vagyok hivatott. És azt is tudom, hogy egyedül képtelen vagyok végigcsinálni. Mindig is individualistának vallottam magam, és egyedül jártam végig az utam. Mindazonáltal nem hagyhatom elveszni a számomra fontos személyeket. Mégis ezt csinálom. Hagyom, hogy mindenki kisétáljon az életemből, aki valaha is jelentett nekem valamit.
-Miért nem kapsz utánuk? Még elérheted őket...
-Nem. Ezek a kapcsolatok régóta romlottak, magamtól taszítottam el mindent és mindenkit. Talán rendben is van ez így. Talán nincs. Talán nem érdemlem meg ezeket a nagyszerű embereket. De tudod, eladni... azt mindig el tudtam magam. Profi módon hitetem el a publikummal, hogy nem is vagyok olyan rémes, mint az első látásra tűnik. És tudod mit? Elhiszik. Bedőlnek mind. Mert ez vagyok én. És néha tényleg komolyan gondolom... de sokan kimondták már, hogy én nem tudok megváltozni. Én nem tudok az lenni, aki lenni akarok, mert olyan határozott és megmásíthatatlan jellemvonásaim vannak, amiken én sem tudok változtatni. Áldás, vagy átok... kinek mi. Sokan hasonlítanak a rózsához. Tövises. Valóban így van. De tudod mit? Ezt el kell fogadni. Van, aki tudja. Van, aki nem.
-Néha szükségszerű a változás, nem gondolod? Lehet, hogy mégis csak meg kéne próbálnod.
-Te nem figyelsz rám? Mondtam, hogy nem tudok. De igazán talán nem is akarok. Én valójában nem a kedves kislány szerepére vagyok beprogramozva. Én vagyok a vad nő, a hős csábító, a szívtelen, a rideg, az eltaszító. Nem vagyok érzékeny és kedves, vagy bájos. Akartam az lenni! Nagyon akartam. De nem megy. Sokan akarták már belém látni a szürke kislányt a szomszédból. De én ennél több vagyok. Vagy kevesebb. Kinek mi. Sosem tudok az lenni, akit mások látni akarnak. De inkább utáljanak azért, ami vagyok, mint szeressenek azért, ami nem. Ahogy ez a híres mondás is tartja. Persze, mindenki ezt mondja, de tényleg így van.
-És nem félsz, hogy ha nem változtatsz, senki nem lesz melletted?
-Vannak, akik ismernek, és szeretnek így. Vadként, zabolátlanként, gyakran tapintatlanként, kíméletlenül őszinte emberként. S igaz, elenyésző az, aki ezzel megbarátkozik, de én ilyen vagyok. Egy kihívás. S míg ezt tudom, ugyanúgy ott van bennem a megfelelési kényszer, hogy azért mégis csak fontos, mit gondolnak azok, akiket én elfogadtam, de ők engem nem tudtak. Nevetséges, ugye? Szánalmas...
-Fűzöl még reményeket a szebb jövőhöz?
-Hát hogy ne fűznék! Tudom, most elég negatív figuraként állítottam be magamat, de igazából van egy dolog, ami örök érvényű igazság, s ami mindig, minden alkalommal így van: az emberek egy idő után megunják a szende szomszéd kislányokat. És akkor ki kezd el hiányozni? A vad nő, a hős csábító, az érzéketlen, az eltaszító... a rejtvény. Én nem várok arra, hogy kétszínű, képmutató, üres bábokkal pózoló emberek fejében felgyulladjon a körte, hogy talán valóban rám van szükség. Nem várok rájuk, ugyanakkor számítok a bekövetkezésére. Sosem mondtam magam könnyű esetnek, épp ezért, ha valaki mellém szegődik, az láthatatlan, megfoghatatlan esküt tesz: veled leszek jóban-rosszban... engem csak egyszer lehet elhagyni. Ha kiestél a kis kosaramból, ne számíts arra, hogy valaha visszamászol oda. Látod, milyen furcsa vagyok? Ezt is magammal beszélem meg...