hello darkness, my old friend

Nem azt mondom, hogy fáj, mert nem. Nem esik rosszul. Nem érdekel. De azt hiszem, valami mégis felkavaródott bennem, amit oly' rég nyomtam el magamban.
Végtére is, azt csinál, amit akar. Szabad ember, és én már tényleg rég túl léptem ezen a dolgon.
Csak az bánt, hogy mindig mindenkinek összejön, engem kivéve. Mindenki boldog, mindenki elvan, nekem pedig mi jut? Semmi.
Olyan, mintha egy sötét lejtőn csúsznék lefelé, ahol az egyetlen világosság a barátaim öröme lenne. Örülök neki, és jó látni, mégis ott van a kis hang a fejemben, az irigység hangja, miszerint én sosem fogom ugyanezt átélni. Jó, hogy nekik jó, de nekem mégsem az. Önzőség ez tán? Lehet. Én vagyok a legrosszabb ember a földön.
Mindenki sikeres, mindenki szerelmes, mindenki tök jól néz ki, és mintha én lennék az egyes egyedüli, aki egyiket sem birtokolja. Képtelen vagyok bármit felmutatni, hogy igen: ez vagyok én. Semmi nem okoz örömet.
És erősnek mondom magam, mert sosem sajnáltattam magam, sosem kértem senkitől, hogy foglalkozzon velem, vagy sajnáljon. Mindig is túl láttam az érdekeimen, és próbáltam olyan tanácsot adni, ami mások javára válik, figyelmen kívül hagyva, hogy ez talán nekem pokolian fáj. Nap mint nap ápolgatom mások lelkét, foglalkozom a kis életükkel, és mindig ott vagyok, ha szükség van rám. Sosem törődöm vele, hogy mennyire rossz, ha olyan témában kérik a tanácsomat, ami érzékenyen érint. Szeretném, ha nem érdekelne. Ha nem fájna. Szeretnék önzetlenül örülni, de képtelen vagyok rá, és gyűlölöm magam ezért.
Normális ez? Normális, hogy nekem nem sikerül semmi? Pozitív vagyok, s rendes esetben azt mondanám (másoknak biztos), hogy igen, normális, biztos valami nagy dologra vagy hivatott, valami várat magára, mindennek oka van...
De magammal szemben hasznosítani a világot megváltó gondolataimat, nem olyan egyszerű. És ilyenkor döbbenek rá, micsoda közhelyeket mondok, milyen üres és semmitmondó szpícseket tartok az embereknek. Nem is csoda, ha nem hallgatnak rám. Pedig én tényleg komolyan gondolom, és tudom is, hogy igazam van, de ha valaki a padlón van, nem ezek a szavak fogják felszedni onnan. Tehát ér valamit az, hogy annyi ember lelki szemetesládája vagyok? Számít egyáltalán bármit is, amit mondok?
Tudom, hogy nem kéne ezt éreznem. Hogy nem kéne fájjon, és hogy minden erőmet összeszedve, kényszerű mosollyal is, de a helyes dolgot kell tennem. Erről szól az egész létem, de azt hiszem, megszoktam már.
Egyedül halok meg, nagy ügy.
Azt se tudom, ezt miért írtam le...