Egyszer apukám azt mondta nekem: minden jó tett elnyeri méltó büntetését.
Még sosem volt ennyire igaz ez a mondat.
Nagyon unom már, hogy akárhányszor jót teszek másokkal, sosem térül meg. Persze, sosem azért csinálom, hogy visszakapjam; de azért fáj, mikor úgy tűnik, erőfeszítéseim hiábavalóak voltak. Mindig próbálok jó lenni - elég jó azoknak, akiket szeretek. Próbálok felülkerekedni önnön rossz tulajdonságaimon, és próbálom úgy intézni a dolgokat, hogy az minél jobb legyen azoknak, akik fontosak nekem. Soha nem bántom őket szándékosan, épp ezért unom már kegyetlenül, hogy valahogy mégis mindig én vagyok a rossz.
Persze, nem vagyok szent. Sokszor akaratomon kívül bántok meg másokat, de az vesse rám az első követ, aki még nem tette. Én tudok bocsánatot kérni, le tudok menni kutyába a barátaim kedvéért - van bennem alázat. Azt hiszem, ez a legfontosabb alkotóeleme a szeretetnek. De mikor ez is hiába való?
Nem hiszem, hogy azok a dolgok, amiket esetleg tettem, és amik valószínűleg fájtak a barátaimnak olyan súlyosan lennének, hogy azt érdemelném, amit kapok érte. Mert rendben, beismerem, talán nem volt jó ötlet néhány dolog, amit elkövettem... és amivel szintén nem az volt a célom, hogy bántsak vele bárkit is. De nem értem, nem fér a fejembe, miért nem lehet ezt egyszerűen megbeszélni. Csak megmondani, hogy hé, figyelj, ne csináld már, mert nem esik jól. Néma gyereknek anyja se...
Nem egyszer kértem bocsánatot, és nem egyszer próbáltam rendbe hozni. Mit tudok még tenni? Az, aki nem tudja egy percre sem félretenni a büszkeségét, talán meg sem érdemli, hogy törjem magam miatta.
Gyakran érzem úgy, hogy bizonyos kapcsolatok csak nekem fontosak. Sokszor érzem viszonzatlannak azt a szeretet mennyiséget, amit adok. Nem, nem az kell, hogy velem foglalkozzon mindenki a nap huszonnégy órájában - félreértés ne essék. De egy kis figyelmesség olykor jól esne, vagy csak egy icipici hála azért, amit szerintem megpróbálok nap mint nap elkövetni másokért. Nem magamért. ÉRTETEK.
Ne vegye természetesnek senki, hogy most itt vagyok, mert a türelmem nem végtelen. Tudom, nehéz elképzelni, hogy véget vessek egy barátságnak, mert én igazán ragaszkodó típus vagyok, nem engedem el könnyen az embereket, utolsó leheletemig küzdök azokért a kapcsolatokért, amikre egyszer azt mondtam, fontosak nekem. Az én életembe nem járkálnak csak úgy ki-be a barátok, nem tartom magam felszínes embernek ilyen téren sem. Viszont az ember ösztönlény, azt szereti, ami jó neki - és van, ami már nekem sem jó.
Tényleg nem érdemlem meg ezt a fajta bánásmódot. Akármi gondotok van, igen, nektek, én mindig ott vagyok. Ki tartja a vállát? Én. Ki képes órákig ápolgatni a lelketeket? Én. Ismét hangsúlyozom, nem vagyok szent! Csak próbálom azt adni, amit cserébe én is szívesen kapnék - de ehelyett nekem csak a gyűlölködés jut, meg az, hogy akármi van, engem felelőssé lehet tenni. Mindenki a rosszat látja meg másokban először, tehát nem számít, mennyi jót teszek, az lesz a domináns, ha hibázom. És pont én, aki végtelenül türelmes volt nem egyszer veletek, és aki mindent eltűr. Fel tudnék sorolni jó pár embert, aki nap mint nap megbánt kis, apró dolgokkal, amik mérhetetlenül fájnak - de csak tűrök, és tűrök, és soha, vagy csak nagyon ritkán adom vissza.
Nézzen most mindenki magába, aki egy kicsit is közel áll hozzám: mennyit tettem érte? És mennyit ártottam neki? Komolyan nem azért, de szerintem arányaiban igencsak az első domináns.
Nem beképzeltnek akarok tűnni ezzel a posttal, vagy azt hangsúlyozni, hogy én vagyok az eszményi barát. De rohadtul unom már a szerénykedést, és szerintem igenis tettem annyit, hogy azt mondhassam, k*rvajó barát vagyok, már elnézést.
Addig persze mindenkinek jó vagyok, amíg nincs más.
Emlékszem arra a bizonyos beszélgetésre, mikor valaki szinte könnyekig hatódva mondta nekem, hogy én vagyok az egyetlen barátja. Talán tényleg így volt. Senki nem volt az illető, én pedig megláttam benne a jót, az értékeset. Megszerettem, és törődtem vele.
Aztán persze, lett ez még így se. Összebarátkozott néhány emberrel, és az én szerepem egyre inkább csökkent. Először az egyetlen barátja voltam, majd a legjobb, aztán csak egy a sok közül, most meg már azt is megkérdőjelezném, hogy egyáltalán barátjának tart-e még. És nem azért mutat a kapcsolatunk csökkenő tendenciát, mert én változtam volna meg - ő talált másokat, talán fele olyan igazakat, mint én. Rám már ott nincs szükség.
És ettől függetlenül még mindig az imádásig szeretem, mert az én értékrendem szerint ő ugyanaz az ember, akiben anno megláttam a fantáziát.
Mindegy, a fiúk később érnek, vagy mi. ;)
Természetesen ez a post nem vonatkozik mindenkire, hisz nem egy törődő, szerető, és a szeretetemet napról-napra maximálisan kiérdemlő barátom van, akiknek mindent nagyon köszönök.
De sajnos a szeretet nem csak annak ad, akitől kap - ez örök érvényű igazság. Ha viszont továbbra is csak a támadást, a mellőzést, és a fájdalmat fogom kapni, radikális változásoknak nézünk elébe. Gondolkodjon el mindenki azon, amit most leírtam. Aki magára ismert, különösen.
NEM TŰRÖK EL MINDENT.
