Pilleszárnyú palota

Pilleszárnyú palotába a koldus lány félve lép. Reszketeg tagjai alig mozdulnak, megbénult idegei halványan érzékelik csak a Herceget, aki jeges gyűlölettel figyeli jöttét. Tekintetéből nem süt más, csak lenézés és közöny, finom vonású arca fintorba torzul a lány láttán. Amaz ránézni is alig mer, tudja jól, mit látna az imádott, gyűlölt, a félve szeretett arcon.
Helyette a palotát kémleli. Járt már itt talán? Ködösen ismerős neki a pompa, az elegancia, a fényes letisztultság. Álmodik?
A Herceg nem szól, nem pazarol szavakat. Ajka mosolyog, tekintete immár csak üres. Koldus lány rongyos kendőjét gyűrögeti, tudja jól, mi vár rá.
-Vetkőzz! - adja ki a parancsot ekkor a Herceg, hangja visszhangot ver a Pilleszárnyú palota falain. A lány összerezzen, de nem visszakozik. Meztelenre vetkőzik, amíg ott nem áll pőrén, kiszolgáltatottan. Nem bánja.
A Herceg gyors, kegyetlen és hideg, de a koldus lány minden ütésnek beillő simításra büszke, mert szomjazta már a Herceg néhány percnyi kitüntetett figyelmét, s noha tudta, eszköz csupán, azt a semmit is odaadta volna, amije volt, csak hogy ezt a gyilkos aktust magáénak tudhassa. Egy csak ő a Herceg udvartartásából, annyit sem ér, mint a bután vihogó nemes hölgyek, akik lesik a Herceg minden mozdulatát, a koldus lány mégis hálásan gondol rá. Az emberre, aki kiemelte őt a porból.
Nem várt ő semmit, nem remélt sokat, de álmaiban néha övé volt a Herceg és a szeretete. Ott kedves volt és megértő, szerető, nem ösztönöktől hajtott állat. De csakis ott, a tudattalanban, ahol soha senki sem látja, mert elképzelése lehetetlen volt és nevetséges, tudta jól. Épp ezért maradt neki ez a heti kétszer vagy négyszer, ami több volt, mint a semmi, amikor legalább néha csak vele foglalkozott a Herceg. Inkább volt eszköz, mint még annyi sem... mert bár Pilleszárnyú palotába a koldus lány félve lép, mélyen titokban, álmokban és reményekben a Hercegnő szökdel ott.

What you do and who you are is matters.

Mintha haza tért volna. Felfedezések kápráztatták el, emlékek törtek fel, és hosszú idő óta most először érezte igazán úgy, hogy vissza talált ahhoz, aki valójában volt.
Annyi ideig játszott szerepet, annyi ideig próbálta elhitetni a világgal, hogy érzéketlen, szívtelen, hogy erős és rendíthetetlen, hogy már teljesen elfelejtette, mi is az, ami igazán számít: hogy milyen két szem őszinte összevillanása, hogy mit jelent egy hangos nevetés, milyen az, mikor szemben ülsz valakivel, aki fontos neked, és egy szót sem kell szólnod, mert minden pillanat olyan intenzív és élményszerű, hogy örökké emlékezni fogsz rá. Hogy egy óra alatt meg lehet változtatni a világot, hogy az álmok valóra válnak, hogy a tűz nem alszik ki, és hogy az ember dolgának árja van. Hogy ki is az a lány a zöld ajtó mögött.
Volt a lány, aki kihívó volt, és szexi, nem törődöm és kalandvágyó, és volt a lány, aki tündéreket látott a fákon, és háttérzenét képzelt a meghitt pillanatok alá, aki egyszerre sírt és nevetett, aki kétszavas beszélgetésekből írt novellát, akinek minden számított, ami apró, pici és jelentőségteljes.
Hová lett ez a lány? Hinni szeretném, hogy nem veszett el teljesen. Nem veszett el teljesen a templom tér, a varázslat, a törpegeng, a pázsit, a 6x45, a művészet... hogy nem vesztek el a fontos dolgok. Mert nem számít, hány fiú fog felszedni, vagy hányban fogsz csalódni. Ami a végén számítani fog, az nem lesz több egy mosolynál, egy jelentőségteljes intésnél, egy szállóigénél, vagy a padnál, ami csak a tiétek. Kit látsz most a tükörben? Ez vagy? Ez az erőltetett mosoly, ez a smink, ez a divatos ruha? Vagy még mindig az a gyermek, aki hatalmas hévvel, önzetlenül és érdek nélkül szeret?
Számít, amit teszel, és az, ahogyan teszed.
Ki vagy te valójában?

MAKE THINGS HAPPEN.

Eljutottam arra a pontra, hogy nem túlzottan érdekel, mik lesznek a tetteim következményei. Nem bánok meg semmit, igaz, eddig se nagyon tettem, de mostantól nem agonizálok, nem szenvedek. Persze, könnyű ezt így kijelenti, de talán agyaltam már eleget olyan dolgokon, amiken nem volt érdemes, és bonyolítottam túl annyi mindent, hogy most egy kicsit kikapcsolhassak, és ne foglalkozzak semmivel.
Hosszú idő óta most érzem először úgy, hogy valaki komolyan megérint, és azon felül, hogy ez marhára ijesztő és rossz, valahol mégis megkönnyebbültem, mert ez azt jelenti, hogy nem vagyok teljesen hideg és üres. Pedig volt idő, mikor azért küzdöttem, hogy ne érdekeljen semmi és senki, és azt hittem, ezt olyan magas szinten elértem, hogy most már ha akarna se tudna érdekelni komolyan senki a világon. Hát, ez nincs így. De persze annyira kegyes és könnyű az élet, hogy megint olyan ember zúgatott magába, akivel teljesen esélytelen a dolog, oh fckyeah.
Valójában, nem tudom miért írok most ennyi hülyeséget ide, mikor ez a blog nagyon nem ilyen, egyáltalán nem személyes. Lehet, hogy azért, mert este van, vagy mert nem vagyok otthon, nem tudom. A lényeg, hogy most egy egész pofás kis agymenést olvashattok virtuális tollamból származólag.
Lehet, az a baj, hogy mostanában annyian néztek buta kis picsának, aki két mondatot sem tud összerakni, hogy úgy éreztem, itt az ideje bizonyítani. Na, nem mintha bárki elolvasná ezt a nagy rakás hülyeséget, amit itt összehordok, de ez talán mégis jobb annál, mintha ráírnék valakire, és egy konkrét személyt fárasztanék ilyesmikkel.
Régóta nem volt azzal gondom, hogy kibe helyezzem a bizalmam, mert senkinek nem mondtam el kb semmit, csak tényleg a legalapabb embereknek (értsd: Anna), mostanában mégis megint egyre több ember felé nyitok. Ez jó dolog ugyan, de elég veszélyes, szóval Borbála, ne legyél hülye. Köszi. Bár, mint azt a bejegyzés elején kijelentettem, nem érdekel semmi, nem agyalok. Ha hátba szúrnak, így jártam, történt már ilyen az életben.
Szóval.
Mit is akartam még leírni? Hallgassátok meg a The Used új számát, az I come alive-ot, igencsak jóra sikerült, addikt lettem. Pedig mostanában visszafogtam a kemény zenéket, de le sem tudnám tagadni a beteg lelkem. Na mindegy.
Egyébként itt vagyok Szegeden, ami azért jó, mert nagyon szeretem ezt a várost, és azért nem, mert elég szívesen lennék már otthon. Egyébként babáztam egész nap, az unokaöcsém és az unokahúgom haláli formák. Máté öt éves, imádja a Thomas a gőzmozdonyt, szóval két óra azzal ment el az életemből, hogy azt néztem vele, másik kettő meg azzal, hogy horgászosat játszottunk. Kiégetőnek hangzik, de valójában egész jó érzés, hogy kiélhetem a retardált kisgyerek énem, és senki nem néz hülyének miatta.
Emma tizenegy hónapos, és róla csak annyit tudok mondani, hogy gyönyörű, hatalmas kék szemei vannak, és olyannyira igazi csaj, hogy csak akkor hagyta abba a sírást, mikor odaadtam neki a smink készletem.:)
Egyébként! Május 24.-én szükségem lesz egy daliáns, kackiás férfiúra, aki elkísérne engem unokanővérem esküvőjére. Ez most ilyen páros muri, és szingliségem tudatában (ha ez addig nem változik, hmm..) felhívást kell tartanom az ügy érdekében. Jelentkezni facebookon tudtok, puszi.
Mit is írhatnék még? Szerintem lassan befejezem, mert gondolom ti sem vagytok már kíváncsiak a sok hülyeségre, amit összehordok. Úgyhogy most megyek, elszívok egy cigit. Ja nem, mert nincs cigim. Fantasztikus. Akkor elkezdem számolni a hajszálaimat.

Jóéjt!