2011. február 5., szombat

Over now.

Ha valaki hallotta volna azt a nevetést, biztos azt gondolta volna, valahol, valakinek ma ünnep nap van. Ez a gondolat meg is állta volna a helyét... csak épp senki nem hallotta. Magányosan szállt ágról-ágra, de nem is volt baj. Nem kellett, hogy bárki hallja, ez az öröm csak az övé volt. Belülről fakadó, ősi boldogság volt ez. Úgy érezte, repülni tudna.

Még saját magát is meglepte vele: elvégre most szomorkodnia kéne, sírni, nem? Eddig azt tette volna. De most... valami megváltozott.

Megkönnyebbültnek érezte magát. Érezte, hogy valami elhagyja, és valamli visszatér belé. Helyet cserélt benne két dolog, végre megtalálták a helyes utat. Az a teher, ami két évig nyomasztotta -és amire egy órával ezelőtt még azt mondta, áldásos érzelem -, eltűnt. Érezte, hogy legördül róla, a nyomát ott hagyja, de elmegy... végre.

És visszatért ő, saját magához.Visszatért az az éne, ami a fájdalom miatt elhagyta. Visszatért belé az erő, a magabiztosság, és megérezte: többé ez az ember nem bánthatja őt, többé ő már semmi, semmi számára. Egy ugyanolyan ember, mint bárki más. Nem érez már semmit, ha rá néz, nincs gyűlölet, de nincs szeretet sem. Közömbös lett.

Tudta, hogy egyszer majd eljut idáig, ha eljön az ideje, de azt hitte, akkor szomorú lesz. Szomorú, hogy valaki, aki egyszer annyit jelentett neki, most semmivé lett a szemében. De most, hogy átélte, boldog volt. Boldogabb, mint valaha. Úgy gondolta, ez az érzés akkor jön majd, mikor egyszer nagyon megbántja, és a fájdalmat legyűrve, erőnek-erejével semlegesítni magában. Ehhez képest egészen laza volt és természetes, hogy elmúlt minden. Szinte megvilágosodott.

"Ne próbálj segíteni nekem, nincs rá szükségem. Próbálkozz másnál, hátha annál bejön. Felejts el, ne nézz ide. Felejtsd el, hogy létezem." Fájnia kellett volna? Lehet. De ezek a mondatok ahelyett, hogy letörték volna, felszabadították. Nem tudta, hogyan, és miért éppen most, de hálás volt érte. Épp csak elkezdődött az új év, de tudta, rossz már nem lehet. Percről percre szabadult fel, hamar hozzá szoktatta magát a gondolathoz, hogy vége, ennyi. Mint a kedvenc babád, akit imádsz dédelgetni, és mindig magaddal cipeled. De egy nap meglátod, hogy itt-ott karcos, és megrepedt.... a haja sem olyan szép, mint ahogy eddig tűnt. Bánt, hogy a baba ilyen tökéletlen, pedig annyit küzdöttél érte, hogy szép legyen. Aztán meglátsz a kirakatban egy még szebbet: és az nem kell már. A régi baba téged megbántott, és nem érdemli meg többet a szereteted. Ha fájt is eddig, elmúlt, mert ott az a másik, az a szebb.

És akkor hirtelen, végre megértette, mit is jelent az, amit mindig, mindenki mondogatott neki:

it feels bad now, but it's gonna get better someday.







"Mikor elhagytál, akkor láttam a fényt az alagút végén. Én láttam az enyhet adó, mámorító szellemlétet. De fel kellett ébrednem! Rá kellett eszmélnem, nekem van még időm e vidéken..."

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése