oh my gosh.

Nem tudtam eldönteni, most sírjak-e, vagy nevessek. Mérhetetlen kacagtató volt, hogy én valaha egy ilyen emberre pazaroltam időt és energiát, ugyanakkor elszomorító, hogy az ítélőképességem -bocsánat a kifejezésért,- ennyire a béka segge alatt volt. Hogy nem láttam, hogy reménytelen eseten akarok segíteni? Hogy nem is igényli a segítséget! Hogy minden erőfeszítésem hiába való?Régóta nem vesztegettem már rá egy szót sem, mert nem érdekel, de most vissza olvastam néhány régi, epekedő írásom, és felháborít önnön butaságom. Nem lehettem ennyire vak, ennyire tudatlan! Most, hogy már minden világos volt előttem jó ideje, nem tudtam elképzelni, hogy valaha is ennyire ostoba voltam.

Tudjátok, mikor a szívemben ő volt az egyeduralkodó, szeretetem csúcsát éltem. Nevetséges volt az az önzetlen adni akarás, az az önfeláldozási készség, amit akkor tájt éreztem. Talán soha, senkit nem fogok már így szeretni, de elszomorító, hogy pont egy ilyen emberre (és most csak jobb szó híján nevezem annak) pazaroltam ezeket a nemes érzéseket.

Persze irodalmi szempontból még mindig fontos nekem a fiú. Ő ihlette legjobb novelláimat, történeteimet, és még ma is szerves része a műveimnek. Hiába, múzsaként kitűnő, csodálatos példája az emberi roncsoknak, és remekül mutatja, egy ember mennyire tönkre tud tenni egy másikat, illetőleg, hogy mennyire felemelő érzés túllépni egy ilyesmin.

Nem utálom, csak szánom. Szánom azt a semmit, amivé lett, és szánom azt, hogy valaha belőle még lehetett volna valami.

Ha valaki nem... különleges, ne próbáljon annak tűnni. Ne higgye, hogy alkalmazkodni tud olyasmihez, ami nem való neki. Az egyszerű élet az ő asztala. Az, amit most él, tökéletes neki, ahogy nekem is tökéletes így, nélküle. Túl hamar akart "felnőni".

Na de... ne tegyünk több kárt egymásban, ez csak egy elmélkedés. Írás-szabadság.

Good luck!