walk this world alone.

Egyedül sétált a sötét utcákon. Már minden csendes volt, csak egy-egy autó tülkölése hallatszott még valahonnan a távolból. Az utcai lámpák sárga fénybe vonták az amúgy korom fekete kis mellékutcát.
Egy étterem mögötti szemetes mellett haladt el. Rothadó halak. Fintor nélkül fordította el az arcát. Már annyira megszokta!
Minden nap megtette ezt a sétát.
Külvárosi lány lévén hamar hozzászokott, hogy lepukkant környékeken járjon, s szinte már köszönőviszonyban volt az utcán szerte-szét heverő hontalanokkal.
Most is találkozott egyjel, az öreg barátságosan ráköszönt. Egy banánhéj volt csatakos hajába ragadva, de látszólag nem zavarta. Örült, hogy valaki figyelemre méltatta. Örült, hogy élt. Már, ha ez élet.
A lány elmélázva szemlélte egy darabig, majd megkérdezte:
-A bácsinak hogy-hogy nincs otthona?
Az öreg csodálkozva meredt rá.
-Már hogy ne lenne? Én itthon vagyok. -A lány értetlen arcát látva elmosolyodott, és hozzátette: -Egyszer talán megérted.
A lány meglepődött a válaszon, de tovább ment, folytatta szokásos esti sétáját. Mégsem hagyták nyugodni az öregember szavai. Mikor hazaért is, egyre ezen gondolkodott. Otthon van? De hisz kartonpapírok között feküdt! Hogy lehetne otthon? Az ilyesmit nem nevezzük otthonnak.
Végig nézett megvetett ágyán. Ilyen egy otthon.
De mikor belefeküdt, úgy érezte, mintha ő is ott feküdne a hajléktalannal a papírok között. Hiszen mi is a különbség?
Sokak talán azt gondolják, az otthont a lakás jelenti. Az, hogy van fedél a fejük felett, és megvetett ágy. De -gondolta a lány, kezdte már megérteni a dolgokat, -az nem is otthon. Hiszen bárhol lehet lakásod az egész világon!
De hol vagy OTTHON? Úgy igazán, tényleg otthon?
Reményik azt mondja: "Eredj, ha hittelen hiszed: a hontalanság odakünn, nem keserűbb, mint idebenn."
Talán vannak, akik azt hiszik, messze-messze, külföldön, valahol másutt otthonra lelhetnek. Mert másutt könnyebb. Bölcsőd volt ez, de nem lesz sírod is? Sosem lelhetsz otthonra.
Reményik azt mondja: eredj. De azt is mondja: "Itthon maradok én! Károgva és sötéten, mint téli varjú száraz jegenyén. Még nem tudom: jut-e nekem jutalmas sarok. De itthon maradok!"
A lány hirtelen mindent megértett.
Mert hiszen itt születtél. Ezeket a fákat, lombokat, ezeket a madarakat, ezt az eget láttad egész életedben! Ez adott oltalmat, s mikor kisgyermekként kint játszottál, engedte, hogy letépd virágait. Fájdalmas volt ez neki, de szenvedett érted, hisz szeretett. A haza szeret minket, de mi is szeretjük őt? Talán nekünk is fájdalmas néha, de mi miért nem szenvedünk érte? Menekülünk. Elmegyünk. Hazát keresünk idegenben, de sosem leszünk ott otthon. Azok más fák, más lombok, a madarak is mások, és még az ég is más! Azok nem mi vagyunk.
És végül, nem teljesen mindegy, hol fekszel, amíg itthon vagy? A szabad ég alatt, csillagos takaród az égbolt, ugyanolyan gyönyörű, tán még szebb is, mintha négy fal között azt sem tudnád, hol vagy. Az a hajléktalan otthon van, sokkal inkább otthon, mint bárki más. Ő érti. Ő tudja. Népek Krisztusa, Magyarország.
Hirtelen már egyáltalán nem volt álmos.
Kipattant az ágyból. Elindult.
Tudta, hova megy.
Csak vitte a lába, és már teljesen máshogy tekintett arra a sötét kis utcára. Már nem halbűzös kis sikátor volt. Maga az élet volt.
Az öreg még mindig ott feküdt. Az eget kémlelte.
A lány elé állt.
-Megértettem, bácsi.
Azzal lekuporodott mellé, és csak nézte, nézte az eget. Már tudta: otthon volt.




Simonyi Imre: Rendületlenül

S ha másként nem - hát legbelül:
hazádnak rendületlenül!
S ha restelled, hogy hangosan:
Nehogy meghallja más kívül?
Hát szakáladba dörmögd hogy:
Nincs hely számodra e-kívül.

De aztán - rendületlenül!
Ezt aztán - rendületlenül!
Hogy e-kívül, hogy e-kívül:
nincs más belül, nincs más belül!