Pilleszárnyú palota

Pilleszárnyú palotába a koldus lány félve lép. Reszketeg tagjai alig mozdulnak, megbénult idegei halványan érzékelik csak a Herceget, aki jeges gyűlölettel figyeli jöttét. Tekintetéből nem süt más, csak lenézés és közöny, finom vonású arca fintorba torzul a lány láttán. Amaz ránézni is alig mer, tudja jól, mit látna az imádott, gyűlölt, a félve szeretett arcon.
Helyette a palotát kémleli. Járt már itt talán? Ködösen ismerős neki a pompa, az elegancia, a fényes letisztultság. Álmodik?
A Herceg nem szól, nem pazarol szavakat. Ajka mosolyog, tekintete immár csak üres. Koldus lány rongyos kendőjét gyűrögeti, tudja jól, mi vár rá.
-Vetkőzz! - adja ki a parancsot ekkor a Herceg, hangja visszhangot ver a Pilleszárnyú palota falain. A lány összerezzen, de nem visszakozik. Meztelenre vetkőzik, amíg ott nem áll pőrén, kiszolgáltatottan. Nem bánja.
A Herceg gyors, kegyetlen és hideg, de a koldus lány minden ütésnek beillő simításra büszke, mert szomjazta már a Herceg néhány percnyi kitüntetett figyelmét, s noha tudta, eszköz csupán, azt a semmit is odaadta volna, amije volt, csak hogy ezt a gyilkos aktust magáénak tudhassa. Egy csak ő a Herceg udvartartásából, annyit sem ér, mint a bután vihogó nemes hölgyek, akik lesik a Herceg minden mozdulatát, a koldus lány mégis hálásan gondol rá. Az emberre, aki kiemelte őt a porból.
Nem várt ő semmit, nem remélt sokat, de álmaiban néha övé volt a Herceg és a szeretete. Ott kedves volt és megértő, szerető, nem ösztönöktől hajtott állat. De csakis ott, a tudattalanban, ahol soha senki sem látja, mert elképzelése lehetetlen volt és nevetséges, tudta jól. Épp ezért maradt neki ez a heti kétszer vagy négyszer, ami több volt, mint a semmi, amikor legalább néha csak vele foglalkozott a Herceg. Inkább volt eszköz, mint még annyi sem... mert bár Pilleszárnyú palotába a koldus lány félve lép, mélyen titokban, álmokban és reményekben a Hercegnő szökdel ott.