Mintha haza tért volna. Felfedezések kápráztatták el, emlékek törtek fel, és hosszú idő óta most először érezte igazán úgy, hogy vissza talált ahhoz, aki valójában volt.
Annyi ideig játszott szerepet, annyi ideig próbálta elhitetni a világgal, hogy érzéketlen, szívtelen, hogy erős és rendíthetetlen, hogy már teljesen elfelejtette, mi is az, ami igazán számít: hogy milyen két szem őszinte összevillanása, hogy mit jelent egy hangos nevetés, milyen az, mikor szemben ülsz valakivel, aki fontos neked, és egy szót sem kell szólnod, mert minden pillanat olyan intenzív és élményszerű, hogy örökké emlékezni fogsz rá. Hogy egy óra alatt meg lehet változtatni a világot, hogy az álmok valóra válnak, hogy a tűz nem alszik ki, és hogy az ember dolgának árja van. Hogy ki is az a lány a zöld ajtó mögött.
Volt a lány, aki kihívó volt, és szexi, nem törődöm és kalandvágyó, és volt a lány, aki tündéreket látott a fákon, és háttérzenét képzelt a meghitt pillanatok alá, aki egyszerre sírt és nevetett, aki kétszavas beszélgetésekből írt novellát, akinek minden számított, ami apró, pici és jelentőségteljes.
Hová lett ez a lány? Hinni szeretném, hogy nem veszett el teljesen. Nem veszett el teljesen a templom tér, a varázslat, a törpegeng, a pázsit, a 6x45, a művészet... hogy nem vesztek el a fontos dolgok. Mert nem számít, hány fiú fog felszedni, vagy hányban fogsz csalódni. Ami a végén számítani fog, az nem lesz több egy mosolynál, egy jelentőségteljes intésnél, egy szállóigénél, vagy a padnál, ami csak a tiétek. Kit látsz most a tükörben? Ez vagy? Ez az erőltetett mosoly, ez a smink, ez a divatos ruha? Vagy még mindig az a gyermek, aki hatalmas hévvel, önzetlenül és érdek nélkül szeret?
Számít, amit teszel, és az, ahogyan teszed.
Ki vagy te valójában?
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése