Sok mindenkivel találkozott már, rengeteg ember sétált ki és be az életébe, mégsem volt egy találkozó sem olyan emlékezetes, olyan tanulságos, mint ez, aminek történetét elmesélem most.
Még évek múltán is tisztán emlékezett arra a borús, októberi napra. A nap már alacsonyan járt, a sárguló levelek lassan, a szellő ritmusában hulltak a földre, cifra kacskaringókat írva le, mintegy jelképezvén ama életútnak leszálló ágát, amelyben éppen Ő is volt.
Fáradt volt, mérhetetlenül fáradt. Huszonhat éves kora ellenére aggastyán benyomását keltette, és aki csak látta, biztos lehetett benne, hogy ez az ember nap mint nap a poklok poklát éli át. S valóban, nem is jártak messze az igazságtól.
Egy követ rugdosott maga előtt, elrejtette keserű mosolyát a kíváncsi szemek elől, tekintetét makacsul a poros földre szegezte. Miért is nézzen fel? Az őszi táj számára már semmi szépséget nem tartogatott, ahogy az emberek boldog, felszabadult cseveje sem keltett benne pozitív érzéseket. Számára a külvilág csak egy elveszett élet jelképe volt, egy olyan életé, amit megkaphatott volna, ám mégsem jutott osztályrészül neki. Egy boldogabb való reménytelen illúziója.
Már sírni sem tudott. Szeretett volna, hiszen olyan nagyon sajnálta magát, felfogta, hogy más már rég összeroppant volna a teher alatt, ám ő még bírta - csak egy kis sírással szeretett volna könnyíteni a lelkén, de képtelen volt rá. Szemei mindig szárazak maradtak, saját életének gyásza mélyebb volt a könnyeknél.
Lábai automatikusan vitték célja felé, nem is gondolkodott... és ekkor történt meg a csoda.
Éppen a haza felé vezető út utolsó sarkára fordult be, és már feltűnt előtte a barátságtalan, szürke épületet, ahová igyekezett, mikor meglátta. Csak egy pillanatra emelte fel a fejét, és azonnal eléje tárult a látvány.
A nő csodálatos volt. Magas termet, hosszú, fekete haja fátyolként omlott hátára, arcán boldog mosoly ült, sehol egy megfáradt ránc, vagy akár csak árnyéka a félelemnek. Magabiztosság, erő, kipihentség áradt belőle.
Szájtátva bámulta a jelenést, tisztában volt vele, hogy ez nem lehet a valóság, ez nem lehet igazi. Ilyen boldog ember nincs. Egyre közelebb ért a nőhöz, és közben nem bírta levenni róla a szemét. Próbált minél többet elraktározni magában belőle, az erejéből, abból a kiegyensúlyozottságból, ami csak úgy áradt belőle. Körülötte az egész táj szebbnek, barátságosabbnak tűnt.
Az a néhány perc, amíg mellé ért, örökkévalóságnak tűnt. Óráknak tűnő időkig lépkedtek egymás felé, s mikor már csak néhány centi választotta el őket egymástól, a nő hirtelen megtorpant.
Automatikusan így tett ő is, amit rögtön megbánt. Átkozta magát, vajon mit gondolhat most róla ez a nagyszerű teremtés? Biztos azt, hogy bolond.
Egyikük sem szólt semmit. Zavarban volt, toporgott, a nő pedig csak nézte, nézte, arcán ábrándos kifejezéssel, behatóan tanulmányozta a másik arcának minden szegletét.
A pillantása szinte égetett.
Aztán megszólalt. Hangja az égi harsonáknál is szebb volt, maga volt a megtestesült Remény.
-Miért csinálod ezt?
Emberünk egy pillanatig maga is elhitte, hogy nem érti a kérdést, aztán persze belátta, hogy minden tökéletesen világos előtte. Hirtelen nem volt szükség visszakérdezésekre, értetlenkedésre, egyszerűen tudta, hogy ez előtt a nő előtt nincsenek titkok. Hogy ő mindent tud. És hogy ő is pontosan tudja, ki ez a nő.
-Ez az egyetlen mód.
A nő arcán egyetlen másodpercre átfutott a harag.
-Nem! Te is tudod, hogy nem azért hagytalak el téged, mert ez lenne a helyes út.
-Ha nem ez a helyes út, akkor most miért vagy itt?
-Mert el kell mondanom. Nem várhatok tovább vele.. abba kell ezt hagynod!
-És mi van, ha nem akarom abba hagyni? Csak rosszabb lenne, ha megtenném.
-Miért vagy ennyire gyenge? Ne fogd rám, kérlek, mert tudom, hogy ezt akarod. Tudod, hogy létezem, és ahelyett, hogy megpróbálnál visszaszerezni, inkább feladsz mindent! Én nem ilyennek ismertelek... - a nő csalódottsága fájóbb volt, mintha dühös lett volna.
Némán meredt rá.
-Minden embernek nehéz elengedni téged. Nélküled nem olyan könnyű elhinni, hogy van tovább is... mindenki beléd szeretne kapaszkodni, viszont játszol az emberekkel. Néha akkor is ott vagy, mikor nem kéne, és teljesen összezavarsz mindent! Ha nincs esély, akkor menj el, ne áltass minket...
-Nem álltatok senkit. Csak akkor vagyok ott valahol, ha van értelme ott lennem. Veled szeretnék lenni, de te reménytelenül elhitetted magaddal, hogy nincs szükséged rám, ezért eljöttem. Csakis te tehetsz arról, hogy most nélkülem élsz, de bármikor visszakaphatnál.
-És mégis hogy csináljam? -kezdett kétségbe esni. -Azt mondják, eltűnőben vagy. Hogy számunkra egyre kevesebb fog már jutni belőled, amíg egyszer már egyáltalán nem leszel...
A nő hátrálni kezdett.
-Pontosan tudod, hogy mindig ott leszek számodra, csak keress meg! Odabent. Hagyd a bolondok paradicsomát. Keresd azt, ami igazi.
Sok mindent akart mondani, hirtelen többet, mind eddig bármikor bárkinek, viszont a nő egyre elhalványult. Elhátrált, megfordult és elment. Hiába kiabált, hiába futott utána, a jelenés elment, és nem nézett vissza.
Most már emlékezett rá, mikor kezdődött el az élő pokla. Akkor, mikor ez a nő először elhagyta. Borzalmas volt, olyannyira, hogy megpróbálta kizárni tudatából, elnyomta magában még a létezésének emlékét is.
Ám most mégsem érezte azt, amit akkor. Nem kínozta fájó üresség, nem érezte úgy, mintha lyukat ütöttek volna a mellkasába. Nem szorította a lét.
Most meggyőződése volt, hogy bár a nő elment, mégis ott van vele. Maga előtt látta biztató mosolyát, érezte az illatát, hallotta a szavait. Ez az elválás most békés volt.
Olyan... reményteli.
Másnap, mikor felkelt, meggyőződése volt, hogy álmodta az egészet. Biztos volt benne, hogy semmiféle nővel nem találkozott, megpróbálta magától elhessegetni az emlék képeket, és visszatérni jól megszokott, monoton életstílusához. Nem volt hajlandó holmi ostoba álommal foglalkozni, ám nem hagyta nyugodni a gondolat, hogy valami furcsa, hogy valami nincsen rendben. Valami határozottan nincs rendben.
Aztán rájött: boldog volt.
Nem aggódott semmiért, nem szorongott, még a levegővétel sem fájt. És akkor arra gondolt, talán mégsem álmodott. Talán tényleg meglátogatta a remény, hogy visszaköltözzön a szívébe...
Az évek során aztán sokszor gondolt erre a találkozásra, és sokszor próbált rá magyarázatot találni, ám sose sikerült. De nem is bánta igazán. Csak hálás volt, hogy egyszer csak elmúltak a szenvedések, és ismét tudott derűsen látni.
Később, évek múltán aztán mindig elmesélte ezt a történetet, ha valakit, aki közel állt hozzá, elhagyta a remény. Ki tudja, ma már az sem biztos, nem csak ő találta-e ki az egészet, hogy kicsit érdekesebb legyen a közhely: "A remény hal meg utoljára"
Ez már az ő titka marad... viszont legalább annyi biztos, hogy ez igaz.
Feliratkozás:
Megjegyzések küldése (Atom)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése