MAKE THINGS HAPPEN.

Eljutottam arra a pontra, hogy nem túlzottan érdekel, mik lesznek a tetteim következményei. Nem bánok meg semmit, igaz, eddig se nagyon tettem, de mostantól nem agonizálok, nem szenvedek. Persze, könnyű ezt így kijelenti, de talán agyaltam már eleget olyan dolgokon, amiken nem volt érdemes, és bonyolítottam túl annyi mindent, hogy most egy kicsit kikapcsolhassak, és ne foglalkozzak semmivel.
Hosszú idő óta most érzem először úgy, hogy valaki komolyan megérint, és azon felül, hogy ez marhára ijesztő és rossz, valahol mégis megkönnyebbültem, mert ez azt jelenti, hogy nem vagyok teljesen hideg és üres. Pedig volt idő, mikor azért küzdöttem, hogy ne érdekeljen semmi és senki, és azt hittem, ezt olyan magas szinten elértem, hogy most már ha akarna se tudna érdekelni komolyan senki a világon. Hát, ez nincs így. De persze annyira kegyes és könnyű az élet, hogy megint olyan ember zúgatott magába, akivel teljesen esélytelen a dolog, oh fckyeah.
Valójában, nem tudom miért írok most ennyi hülyeséget ide, mikor ez a blog nagyon nem ilyen, egyáltalán nem személyes. Lehet, hogy azért, mert este van, vagy mert nem vagyok otthon, nem tudom. A lényeg, hogy most egy egész pofás kis agymenést olvashattok virtuális tollamból származólag.
Lehet, az a baj, hogy mostanában annyian néztek buta kis picsának, aki két mondatot sem tud összerakni, hogy úgy éreztem, itt az ideje bizonyítani. Na, nem mintha bárki elolvasná ezt a nagy rakás hülyeséget, amit itt összehordok, de ez talán mégis jobb annál, mintha ráírnék valakire, és egy konkrét személyt fárasztanék ilyesmikkel.
Régóta nem volt azzal gondom, hogy kibe helyezzem a bizalmam, mert senkinek nem mondtam el kb semmit, csak tényleg a legalapabb embereknek (értsd: Anna), mostanában mégis megint egyre több ember felé nyitok. Ez jó dolog ugyan, de elég veszélyes, szóval Borbála, ne legyél hülye. Köszi. Bár, mint azt a bejegyzés elején kijelentettem, nem érdekel semmi, nem agyalok. Ha hátba szúrnak, így jártam, történt már ilyen az életben.
Szóval.
Mit is akartam még leírni? Hallgassátok meg a The Used új számát, az I come alive-ot, igencsak jóra sikerült, addikt lettem. Pedig mostanában visszafogtam a kemény zenéket, de le sem tudnám tagadni a beteg lelkem. Na mindegy.
Egyébként itt vagyok Szegeden, ami azért jó, mert nagyon szeretem ezt a várost, és azért nem, mert elég szívesen lennék már otthon. Egyébként babáztam egész nap, az unokaöcsém és az unokahúgom haláli formák. Máté öt éves, imádja a Thomas a gőzmozdonyt, szóval két óra azzal ment el az életemből, hogy azt néztem vele, másik kettő meg azzal, hogy horgászosat játszottunk. Kiégetőnek hangzik, de valójában egész jó érzés, hogy kiélhetem a retardált kisgyerek énem, és senki nem néz hülyének miatta.
Emma tizenegy hónapos, és róla csak annyit tudok mondani, hogy gyönyörű, hatalmas kék szemei vannak, és olyannyira igazi csaj, hogy csak akkor hagyta abba a sírást, mikor odaadtam neki a smink készletem.:)
Egyébként! Május 24.-én szükségem lesz egy daliáns, kackiás férfiúra, aki elkísérne engem unokanővérem esküvőjére. Ez most ilyen páros muri, és szingliségem tudatában (ha ez addig nem változik, hmm..) felhívást kell tartanom az ügy érdekében. Jelentkezni facebookon tudtok, puszi.
Mit is írhatnék még? Szerintem lassan befejezem, mert gondolom ti sem vagytok már kíváncsiak a sok hülyeségre, amit összehordok. Úgyhogy most megyek, elszívok egy cigit. Ja nem, mert nincs cigim. Fantasztikus. Akkor elkezdem számolni a hajszálaimat.

Jóéjt!