Present for a Prince

Mindig is különc volt, ezt tudta magáról. Nem igazán értették meg az emberek, de nem is volt szüksége senkire, tökéletesen meg volt elégedve azzal az egy barátjával, aki a homokozó óta kitartott mellette. Magányosnak született, és sosem gondolt volna rá, hogy egyszer mindez megváltozhat. Annyira megszokta már, hogy el sem tudta képzelni nélküle. Az élete holdtalan éjszaka volt.
És minthogy az emberek, úgy értelemszerűen a szerelem is elkerülte. Voltak lányok... de egyik sem volt komoly. A szerelmet csak hírből ismerte, és nem gondolta volna, hogy valaha testközelből is átélheti majd. Legalábbis, hogy ennyire intenzíven.
Az Angyal még csak nem is szemtől-szembe bukkant fel először... az éteren át üzent neki, tovább növelve báját, misztériumát, ami az első perctől fogva körüllengte. Nem kellett sok, csak egy pillantás. Még csak vissza sem kellett, hogy nézzen. De akkor már tudta, hogy Ő az.
Nem lehetett emberi lény. Egyszerűen képtelenségnek tartotta, hogy valaki, aki ennyire csodálatos, aki ennyire gyönyörű, ember legyen! Angyal volt. Hercegnő. És tudta, hogy kell neki. Hogy meg akarja szerezni, különben meghal. Megtalálta a Holdját.
Lévén a Herceg még sosem volt szerelmes, nem tudhatta, hogy ez az e. De úgy érezte, lealacsonyítja az érzést egy ilyen egyszerű szóval. Mit neki szerelem? Nyálas, csöpögős marhaságok, amiket a Tv képernyőn látni... ez nem az volt. Ez több volt. Ez nem a hollywood-i álom volt, ez a valóság volt. Ez egy életre szólt.
Oly' távolinak tűnt! Elérhetetlennek... de napról-napra, minden nappal egyre közelebb került hozzá. Az Angyal gyönyörű volt, és okos, és értelmes... pont ez kellett neki. Pont Ő kellett neki. Mindenáron.

Az első találkozás felejthetetlen élmény volt a Hercegnek. Ott állt Ő... milyen pici! De milyen aranyos! És hogy mosolyog... egy szemernyit sem csalódott. A képek meg sem közelítették azt, ami az Angyal valójában volt. Rá kellett döbbennie, az imádott, csodált képek semmik voltak ahhoz képest, amit most maga előtt látott. A jövőjét látta.
Félt, hogy elillan. Hogy csak álom az egész, és a következő pillanatban eltűnik, mintha sosem lett volna, és csak az utána maradt űrt csókolja majd... félt, hogy elveszítheti. Ugyanakkor édeni volt minden érintés, minden vele eltöltött perc. Semmivel össze nem hasonlítható érzés volt, amikor hozzásimult, mikor a fülébe súgta, hogy szereti... minden olyan szép volt. Mint a mesékben.
Egy percig sem aggódott a szkeptikusok miatt. 'Fiatalok vagytok!', 'Mit nektek örökké?'... ők nem érthették. Nem érezték.
Semmi más nem éltette a Herceget, csak az a néhány nap, amit alkalomadtán az Angyallal tölthetett. Olyankor meg akarta állítani az időt, hogy úgy maradjanak, örökké. Nem akarta beengedni a tolakodó világot. Csak ők, kettesben....
De a külvilág valahogy mindig megtalálja a boldogságot... ajtóstul ront a házba, és egy pillanat alatt szétzilál mindent. Tönkreteheti a felépített várat, és akkor csak a kérdés marad: szeretik egymást annyira, hogy kibírják? Szembeszállnak a valósággal, vagy megadják magukat neki? Áthidalják a problémákat, vagy ráhagyják? Feladják, vagy küzdenek?
Néha még egy Angyalnak és egy Hercegnek is nehéz. Tündérország nem mindig ragyog olyan fényesen, de van, amit soha nem tudnak megölni, kioltani: a szeretet.
Az örökké nem egy év, az örökké beláthatatlan idő! És csak rajtunk múlik, meddig tart az örökkévalóságunk. Ha szeretjük egymást -micsoda közhely- semmi sem állhat az utunkba, és ez valóban így van.
Ha kitiltanak Tündérországból, építs egy hétköznapi várost! De ha ott van benne veled az, akit szeretsz, egy pillanat alatt Tündérország lehet az is! Nem ugyanaz, valami új... talán valami jobb.

Tehát soha ne add fel Herceg! A szivárvány mindig ott van, még ha nem is süt rá a nap.:)




with ♥: borybrilliance.