not in love.

Az én elképzelésemet teljesen elrontották a szerelemről. Úgy értem, megvan az a rózsaszín ködös dolog, meg a lebegés, de... már keveredik bennem a szerelem és a barátság, már más a fogalmam arról, milyen elveszíteni valakit. Ugyanazt élem meg, mint mások, és mégsem. Neked nagy ő, nekem legjobb barát. Neked szakítás, nekem 'összeveszés'. Nekem nehéz, neked könnyebb...
Barátság-szerelem. A két dolog teljesen más, nekem mégis annyira összefolyik... Nem így kellene lennie, mégis, ugyanazt érezzük...
Ez lehetetlen! Hogy érezhetem én ugyanazt, ha összeveszek a legjobb barátommal, mint a szerelmesek, ha szakítanak? Pedig ugyanaz a fájdalom. Ugyanaz a feleslegesnek érzett szeretet. Ugyanazok a könnyek... ugyanaz. Teljesen.
Talán nem én tehetek róla. Talán annak a hibája, aki úgy bánik a legjobb barátaival, mint a szerelmeivel. Talán annak a hibája, aki teljesen összekavart bennem mindent.
De ugyanakkor talán az én hibám is, hogy bele megyek valamibe, mikor teljesen mást akarok... de tényleg mást akarok? Honnan tudom, hogy mire van szükségem? És honnan tudom, hogy nem?
Mindig is annyit éreztem, hogy szeretem. Hogy fontos, hogy bármit megtennék érte, meg a többi. De nem tudtam, mi ez. Annyit tudtam, hogy magam mellett akarom tudni. És ha beszéltünk, nem remegett a gyomrom, nem éreztem azt, hogy lebegek, nem volt semmi! Csak azt éreztem, hogy nagyon szeretem. Tehát, ha csak ezt nézzük, nem lehettem szerelmes. Ugyanakkor... talán már-már beteges volt az az imádat, az a mindenek fölé helyezés, és az az összeomlás, amit az elvesztése okozott. Beteges lehetett, hogy minden második szavam a neve, és hogy annyira emberfelettien boldog voltam miatta...
Paradoxon vagyok, nem tudom, mit akarok, még a saját érzéseimmel sem vagyok tisztában.
És senki, senki nem tudja megmondani, mi ez. Több mint a szerelem, kevesebb? Az Egyetlen, akiről mindenki beszél? A Nagy Ő, kamaszszerelem, legjobb barát?! Nem tudom. Nem tudom... semmit sem tudok már.
Nem akartam, hogy ennyire összekavarodjon minden! Előtte teljesen 'normális' voltam, nem voltak ilyen gondjaim, mindenről meg volt a határozott véleményem, tisztában voltam magammal és az érzéseimmel, és nem voltam összetörve. Előtte egyszerű volt az életem. Könnyebb volt. Miért kellett megismernem?! Miért kellett közel kerülnöm hozzá?! Volt ennek értelme?! És persze, ez miért csak engem érint így? Nem én voltam az egyetlen, mégis, csak engem foglalkoztat a téma, csak én nem bírom elengedni, csak én szeretem még mindig. Velem van a baj, vagy másokkal?
De persze, ha nem lett volna, én sem lennék most ilyen. Nem írnám ezeket a sorokat. Nem lenne tapasztalatom, erőm, életösztönöm. Nem tudnám, mi a fájdalom, nem tudnék semmit. Nem lenne témám, mondanivalóm, és én sem lennék én. Csak egy valaki lennék, aki ugyanolyan álomvilágban él mint mások. Aki boldog a tudatlanságában. Nem léteznék a mai valómban. Talán ez volt az értelme... hogy jobb legyek 'szakmailag'? Nem tudom... nem hiszem. Sokat adott nekem, az biztos. Talán nem pozitívat, de...
Keserédes. Így tudnám jellemezni.
Mindig ide lyukadok ki. De igazából, még mindig nem tudom, mi volt az értelme, és hogy mit is érzek én.
Áldás-átok.
Akinek van ötlete, keressen meg.(k)