let ya go.

Ez a pillanat mintha örökké tartana. Összeszorítottam a fogam, a szemeimet becsuktam, és próbáltam a tudatommal elűzni a fájdalmat, kisebb-nagyobb sikerrel. Könnyeztem, de az erőlködésre fogtam. Nem sírhatok. Sosem sírok.
Tudtam, hogy el kell engednem. Tudtam, hogy nem borulhatok ki minden alkalommal, mikor ezt látom; csak magamat teszem tönkre vele. Tudtam, hogy ez a normális, és tudtam, hogy amit én csinálok, az nem.
Nem volt jogom min kiakadni! Semmi közöm hozzá. Tényleg semmi.
És próbáltam magam azzal áltatni, hogy nem, nem vagyok féltékeny, csak egy kicsit zavar, de... valahol tudtam, mi az igazság.
Néha, ha egy-egy gyengébb pillanatomban elárultam a fájdalmamat, azonnal megbántam, én húztam a rövidebbet. Egyből éreztem, ha túl lövök a célon, és rögtön megbántam, de... nem bírtam visszafogni magam. Van, mikor a legerősebb ember is megtörik, kibuggyan a fájdalom, a mosoly az arcára fagy...
Nem kárhoztathat érte.
Ismerem az elvárásokat magammal szemben. Én vagyok az a lány, aki mindig mosolyog, aki szemrebbenés nélkül leoszt, és aki mindig pörög. Én vagyok az a lány, aki nem ismer fájdalmat. Tartani kell a látszatot minden nap, nem okozhatok csalódást... és általában megy is, de van, hogy már nekem is sok.
Nem, ezt biztos nem fogom kibírni...
De, el kell engednem őt... nem láncolhatom magamhoz, semmi közöm nincs hozzá.
Hányni tudnék. Fortyog bennem a düh, és nem tudom kezelni. Remegek. Nincs rosszabb, mint ez a tehetetlen düh. Hogy bármit tehetek, ez nem változik, hogy nem tudok rajta változtatni!
Kínzom magam, megnézem újra és újra, elemzem, és érzem, hogy fáj, hogy éget, de érezni akarom! Erőt ad a gyűlölethez, ahhoz, hogy ne törjek össze...
Nem tudom megállni, hogy kifejezzem, mennyire rossz, és szarkasztikusan, cinikusan utalok vissza minden ilyesmire, odaszúrok, hogy egy kicsit neki is legyen már rossz...pedig nem ő tehet róla.
Éreztétek már, hogy nem vagytok elég jók? Hogy bármit tehettek, az nem lesz elég? Hogy szembesülnöd kell vele minden nap, hogy jobbak nálad? Érezted már? Akkor megérthetsz. A folyamatos küzdelem minden nap magammal, azzal a tudattal, hogy akármit is teszek, az még mindig kevés lesz másokhoz képest. Hogy akármelyik erőfeszítésem, mindegy, melyik, mindig csak másodvonalba fog szorulni... hogy mások erőlködés nélkül elérik azt, amiért én küzdök. Ez nagyon nehéz. És ezek mellett még játszd el, hogy minden rendben...
Megerőltető.
És akkor az még meglepődik, hogy kiakadok, hogy kikelek magamból, hogy cinikus és gonosz vagyok... neki semmi miatt nem kell aggódnia, neki nem rossz, neki nem fáj, mert ő üres! Én hiába próbálnám magam semlegesíteni újra, túlságosan eluralkodott rajtam az az érzés, amit mindig is megvetettem, amiben eddig nem hittem... és amit soha nem fogok beismerni.
Nem tudom megállítani a fájdalmat.
A mi történetünknek már réges-rég vége, én mégis tovább próbálom írni, de már erőtlen sorokra futja csak... más írja a szalagcímet?