Boulevard of broken dreams.

~go to write a novel about my pain, my faith, my love, my all, go to write a novel about this killing war. /byme/


Boulevard of broken dreams.

Egyedül lépkedett a park nedves füvén, és gondolataiba mélyedt. Szeptember közepe volt, néhány madár csicsergett még elvétve, de most túl feldúlt volt ahhoz, hogy a természet csodáival törődjön.
Nem tudta, merre megy, de nem is számított... olyan mindegy, hol, ha ott nem lehet.
Már két éve történt. Két hosszú éve, és mégis... a mai napig fájt neki. Mardosta, égette belülről.
Nem volt messze, csak pár kilóméter, de úgy érezte, mintha egy egész más világba csöppent volna. Egy olyan világba, ahol nem akart lenni.
Visszavágyott. Ő ott volt...otthon.
Gyerek volt még, mikor kiszakították megszokott környezetéből. Gyerek volt még, és ott kellett hagynia mindent: barátokat, rokonokat... szerelmet.
Megrázta a fejét. Nem akart sírni. Sosem sírt.
Nehéz volt feldolgoznia. Két év fájdalmát unott, kifejezéstelen maszk mögé rejtette, és különlegesnek mondhatta magát az, aki meglátta, mi bújik meg mögötte. Nem adta ki magát könnyen. Nem volt az a fajta.
De talán ezek közül sem érthette meg senki, mit érez. Még a saját családja sem. Nem bírta maga mögött hagyni azt a világot, amiben nevelkedett, és némán hordozta magában ezt a terhet minden egyes nap.
Egyedül érezte magát ebben a hatalmas, rohanó világban, holott voltak barátai.
Voltak, akik támogatták volna, ha hagyja. De nem igazán hagyta...
Eltaszított mindent és mindenkit, akaratán kívül. Aki közel került, eltaszította hamar, s jött más. Gyógyírt keresett, de senkitől nem kapta meg. Egyszerűen nem érezhették, amit ő.
Így hát játszott. Önnön tragikus komédiájának megszomorodott főszereplője lett, aki egyedül bolyong ebben az új világban, szeretet keresve... filmbe illő, nem?
Keserűen elmosolyodott.
Ha talált valakit, nem kellett neki, vagy megpróbált mindent egy személybe passzírozni, megpróbálta a tökéletességig emelni, mindenek fölé helyezni... régit keresett az újban, és ha meglátta egy pillanatra, hogy mindegyikük csak ember, elmúlt a varázs, és továbbállt. Ez volt ő. Sok fájdalmat okozott azoknak, akik szerették, mégis önmagát tartotta áldozatnak. Hisz neki úgyis jobban fájt...
Sóhajtott.
Második otthonának elfogadta már ezt a várost, és valamennyire szerette is, de a közelébe sem ért annak a helynek, ahol ifjúsága legszebb éveit töltötte. Az örök volt. Szent, sérthetetlen...
Körülnézett.
Ebben a városban még a park is olyan más! Mesterséges zöld övezet egy undorító, szmogos helyen, népbutítás, hogy azt higyjék, itt is vannak természeti értékek... nem voltak.
Haza akart menni! Ordított belülről.
Nem volt felkészülve erre. Tudta, hogy egyszer innen is elmehet, ezért meg sem próbált kötődni a helyhez. Nem akart új életet kezdeni, hogy aztán azt is elveszítse. Már így is fájna, ha tovább kéne állnia, egy harmadik, még újabb helyre...
Még mindig nem tudta, merre tart. Lassan kiért a parkból, és megint emberek között találta magát a betontengerben. Minden nap ugyanazok a terek, emberek... otthon változatosabb volt. Az mindig tudott újat nyújtani, irányt mutatni, minden nap más csodával szembesült...
Itt minden olyan egyhangú. Mindegy, merre mész, egyszer úgyis ugyanott lyukadsz ki.
Csak neki volt ilyen nehéz. Mások hamar megtalálták a helyüket, de ő... túl görcsösen kapaszkodott.
Figyelte az arcokat. Mind kifejezéstelen, zárkózott. Mind ugyanolyanok, senki nem különleges, senki nem... egyetlen.
Fáradt volt. Belefáradt már az egészbe...

~

-Nem tudom őt gyűlölni. -Szólt a lány csendesen.
-Én sem... csak gondolj bele, milyen lehet neki...
-Biztosan nagyon rossz...
A ház előtt egy busz robogott el, fénycsíkot vetve az amúgy sötét plafonra. A két lány némán tanulmányozta a tűnő jelenséget, majd az egyik megszólalt:
-Segíteni akarok neki.
Barátnője sóhajtott.
-Nem tudsz. Ezzel egyedül kell megbírkóznia.
-De én azt akarom, hogy legyen valaki mellette! Nem értem, miért nem bízik meg bennem... és megértem őt... azt hiszem.
-Fél?
-Nem tudom. De senki nem tökéletes... mindenkinek vannak hibái... és akármit is tett, vagy tettem, én segíteni akarok neki.
-Egyszer rá fog jönni, talán... hogy szüksége van rád, érted? Szüksége van valakire.
-Talán nem rám, de... valakire biztos. Aki segíthet neki. Sok mindent nem tettem meg, tudod? Mikor elmondhattam volna ezt neki... mások voltunk. Eljátszottuk a lehetőséget. Pedig akarom, hogy tudja, érted? Csak ő makacs... nagyon makacs...
-Olyan, mint te.
-Tudom... ő is a maga útját járja, ahogy én... csak ő még nem tudja, az hova vezet. Minden út egyformának tűnik, pedig nem azok... sok mindent elronthat, és el is fog. De... itt vagy ott, mit számít? Én ott leszek... meg még sokan... mindenhol várja valaki, tudod? És ez az, amit nem ért meg... hogy nincs egy ember. Egy otthon. Mindenhol otthon van, ahol szeretik... és ahol ő is szeret. Csak ki kéne nyitnia a szemét... és a szívét.
-Miért nem mondod meg neki?
-Hülyének nézne. Pedig így van. Sosem akartam neki rosszat. Meg fog érteni mindent... egyszer. Addig meg csak...sétál. Levegőn.
Hasra fordult, és lehunyta a szemeit.
-Remélem, megtalálja az útját...



with love.


Open your eyes, Luke! Open your eyes...