De mielőtt belemennék, először hagy írjam le, mi is fogott meg Benned engem először...
Tudod, amikor először megláttalak, én már akkor tudtam, hogy Te más vagy. Ott volt Benned az a plusz, amit tulajdonképp eddig még senkiben sem láttam. Hogy Te nem egy vagy közülük, és ez furcsa volt. Tudtam, hogy Veled még bajom lesz.
Elkezdett vonzani és érdekelni a dolog. Valaki, aki ennyire különböző, és mégis, ennyire hasonló hozzám... Hamar kiderült, hogy valóban sok mindenben hasonlítunk. Hogy ugyanazokat a dolgokat szereted (nagyjából), mint én, és hogy a gondolkodásunk is hasonló. Furamód megijesztett a dolog, hogy valakiben ennyire magamat lássam, és persze másképp is értelmeztem az egészet. Próbáltam belegyömöszölni valami értékeset egy egyszerű, földi, elcsépelt dologba, és csodálkoztam, hogy miért nem érti meg senki. Mindenki jött a sekélyes dumákkal, és én valahogy nem tudtam azonosulni velük, hiszen tudtam, hogy én nem ezt érzem. Talán ez nem is az, aminek hittem?
Annyit tudtam, hogy érdekelsz. Veszélyesen. És ezért tenni is akartam.
Közel akartam kerülni Hozzád. Meg akartalak érteni. Furcsa voltál, és rejtélyes. Tudtam, hogy meg kell fejteni Téged, és úgy gondoltam, ez nekem sikerülhet.
Minden nap egy kicsit közelebb ültem, hogy szükséged legyen rám. :)
És amikor szükséged lett... eltaszítottalak.
Megismertem a világod, körbejártam és feltérképeztem, de nem mertem belépni.
És persze ez idő alatt Te is közel kerültél az én világomhoz, amibe eddig én még senkit sem engedtem be. Nem akartam kiszolgáltatni magam Neked, és egy idő után kiütköztek az ellentétek is. Mást akartunk, mindketten.
Egyszer azt mondtad nekem, hogy nem tudod megadni azt a szeretetet amit megérdemlek, de azt hiszem, ez igazából fordítva volt. Te igényelted volna azt, hogy szeressenek, szeresselek, és én tettem is... csak hát kevés olyan érzelemmentes embert ismerek, mint én. Nem tudom kimutatni a szeretetemet, de nem csak Te, szinte senki irányába. Így hát eltaszítottalak. Akaratomon, tudatomon kívül. És persze, mikor mentél, az fájt. Borzalmasan fájt.
Talán mint az ikrek, ha elveszítik egymást. Nem volt meg a másik felem. Az a fura, feltérképezhetetlen szomszédos bolygó. És minden nap ott volt bennem: miért?
Hiszen én okoztam. Az én döntésem volt, én akartam. De nem akartam.
Nem vettem észre, hogy az a másik világ, a Te világod üvegből van, ami nem fogja kockáztatni a törést miattam. Hogy nem törheti magát miattam.
Azt hiszem, nem láttam túl a saját érdekeimen, és magamhoz szorítottam valamit, amit már régen elvesztettem.Aztán persze, mikor visszakaptam, jó volt. Mégis inkább tisztes távolba ültem le tőle, hagytam, ragassza össze a szilánkjait, ha nem is egy másik világ, de egy kicsi, rózsaszín meteora. Hagytam, hogy az legyen, aki lenni akar, és én is építettem tovább a saját világomat. Nem volt többé szükségem az ikerbolygómra, nem szorítottam magamhoz, mintha minden függne tőle, de nem is dobtam el. Ott volt tőlem néhány méternyire, talán csak egy karnyújtásnyira, de nem nyúltam érte. És jó is volt ez így.
Az a bolygó tudja, hogy mit akar, hogy kit akar, és hogy beereszt-e valakit valaha a világába. Abba az érthetetlen, rejtélyes, titkos kiszekuszaságba, amit én már nem akarok megérteni: talán így izgalmas.
Ha ez most történne, biztosan másképp csinálnám.
Nem ismerek még két olyan fura, elvont világot, mint amilyen a miénk, és szerintem ez utánozhatatlan is. Sok gondom lesz még Veled, de legalább nem fogok unatkozni.:)
Egyébként azt mondtad, talán nem leszek olyan őszinte, ha tudom, hogy olvasod, de szerintem ezzel nincs gond.:)
Ne próbáld megérteni a bejegyzés kiváltó okait, lényegét vagy célját.
Mert az enyém egy ilyen absztrakt világ.
És a Tiéd?:)
~amy.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése