sense of future.

"Hamarosan rájössz, hogy ami benned fáj, (...) csupán emlékezés. És mert emlékezés, nem is fáj talán. Mert szép az, hogy mindez volt, és úgy volt, ahogy emlékezel rá. Jó, hogy van mire emlékezz, ami szép."

Reggel. Kávé. Cigi. Ruha. Smink. Indulás.
Éreztétek már úgy, hogy teljesen üresek vagytok? Hogy már annyira mindegy, ki mit csinál, vagy mi fog történni, úgysem változik benned semmi? Hogy ez már egy állandó, félholt állapot?
Igen? Nos, ezt hívják totális kiégésnek. Ezt érzem én most.
Amy Moore vagyok. Talán hallottatok már rólam. Volt négy hónap az életemben, mikor minden reggel egy rémálomban ébredtem fel, és minden nap újabb kés fúródott belém, tátongó lyukat hagyva maga után. Nem ölt meg ez a négy hónap. Kibírtam. Foggal-körömmel, és ha néha egy-egy csatát el is vesztettem, a háborút megnyertem. Még élek.
De ezt tudjátok. Talán emlékeztek is, az a történet egy látszólagos happy end-del végződött, ahol a főszereplő győztesen kerül ki, és a világ megint szép...
Olyan romlottak vagyunk, mi emberek. Egy darabig elég az, amink van, aztán megint elkezdünk többre és többre vágyni - főleg, ha egyszer már tiéd volt a legtöbb.
Tudni akarjátok, mi az igazság? A teljes igazság?
Hát jó...
A "happy end" álarca mögött mardosó féltékenység, önmarcangolás, és mindennapos belső küzdelem húzódott meg.
Vívódtam. Képtelen voltam a megbocsátásra. Mindent odaadtam volna érte, mégis, ha ránéztem, felizzott bennem a gyilkos indulat: ő volt az, aki tönkretett engem. Akinek köszönhetően most, ha belenézek a tükörbe, valami hiányzik... a csillogás a szememből. Ő az, aki miatt már nem vagyok ura az érzelmeimnek, aki miatt sebezhető lettem... ő az, aki megölt bennem valami fontosat. S olyankor kedvem lenne nekem is megölni benne valamit.
Ugyanakkor...
Ott volt bennem a gyengéd szeretet, annak a tudata, hogy meg akarom óvni őt, védeni mindentől, hogy boldognak akarom látni...
Őrült kettősség volt ez. Hol az egyiket éreztem erősebbnek, hol a másikat, és nem tudtam, melyikre hallgassak. Kerültem őt.
Kerültem a társaságát, figyeltem arra, hogy ne maradjak a közelében, csak amennyit feltétlenül muszáj, és óvatos voltam. Tulajdonképpen kommunikáció szintjén ez majdnem olyan volt, mint a négy hónap, jóformán csak a sziamizu-ig jutottunk el, és a változás mindössze annyiból állt, hogy már nem vibrált idegtépő feszültség köztünk.
Közöny. Hideg közöny. És ez rosszabb volt mindennél.
Tehetetlenül néztem végig, ahogy elszakad attól is, akihez eddig közel állt, és én, minden ellenérzésem ellenére segíteni próbáltam. Tényleg.
Pedig akkor már üres voltam.
Most talán ő is az. Nincs senkije, és ott van neki mindenki. Tudom, hogy kell neki valaki, mert "néha csak egyetlenegyre van szükségünk", de azt is tudom, hogy nem a jó helyen keresgél. Ebből a területből már nem tud kihozni semmit.
Tudom, hogy segítség kell neki. Látom, hogy meghal, minden nap. Látom, hogy fáradt. Hogy magányos. Látom, hogy felemészti belülről.
Nem sajnálom őt, mert tudom, hogy kibírja. Én is kibírtam, és tudom, hogy akármennyi fájdalmat is okozott, ő hitt bennem. Az erőmben. Én pedig nem ismerek nála erősebb embert, szóval... kibírja.
Kettősség. Ma ezt gondolom. Holnap talán megint mást.
Szóval azt akarjátok tudni, hogy mi jött a senseofpast után.
Üresség. Rutinból élek.
Kettősség. Örök küzdelem.
És megértés. Egy olyan fajta belélátás, amire mindig is vágytam. Akarva-akaratlan az én fájdalmam belátást engedett az övébe. Mindenki magának teremti meg a halálos ellenségét.
Hát ezt adta nekem a senseofpast. Erőt. Élni akarást. Tapasztalatot. Titkokat.
Mert ami nem öl meg, az megerősít.
Ez volt az utolsó, hogy a múltamnak eme részéről írtam. Most már szeretnék a jövőmre koncentrálni, mert bizony jövő tudatom is van. Ki tudja, talán abból lesz a következő senseofpast...:)
Köszönöm.

"A múltba tekintésnek csak akkor van értelme, ha a jövőt szolgálja."