Love never passes away.

Aznap este valahogy fényesebben ragyogtak a csillagok, mint máskor.
A nő az íróasztalánál ült, épp egy cikken dolgozott, mikor különös fényre lett figyelmes - a hold vetett sugarat a sötét szobára. Az ablakhoz lépett, és lenézett a fényben fürdő New York-ra. A város, ahogy soha, most sem aludt. Odalentről taxik türelmetlen tülkölése, és az éjszakába induló fiatalok vidám zsivaja hallatszott fel, ahogy minden este. De ez valahogy mégis más volt... a csillagokkal nem volt rendben valami...
Elnézte az Esthajnalcsillagot, és gondolkodni kezdett.
Milyen régen volt... majd' 10 éve, és még ma is, minden nap eszébe jut... halványan elmosolyodott.
Emlékezett még azokra az időkre, mikor minden napja boldog várakozással telt, hogy vajon mit hoz a másnap, vajon látja-e azt a mosolyt, az arcot, a kedves tekintetet, vajon ott lesz-e ő is...
Emlékezett, mennyire bolond volt, fiatal és naiv...
És emlékezett, mennyire fájt, mikor ott hagyta, mikor elment, hogy aztán visszatérjen újra, egy szavával rendbe hozva mindent, és hogy ő vakon beleugorjon megint...
Emlékezett az összes nevetésre és könnyre, és emlékezett a szeretetre, ami soha, egy percre sem enyhült. Emlékezett arra, mennyiszer próbálta a fejébe verni: a szeretet nem múlik el.
Emlékezett, hogy mikor végeztek, és ő megkapta itt New York-ban az újságírói állást, mennyire fájt elmenni. Ott hagyni őt, sorsára, tudván, hogy talán soha többet nem látja újra.
Nagyon jól emlékezett még arra az utolsó napra.
Alig hogy leérettségiztek, már meglegyintette őket a szabadság szele. Fényes, meleg, júniusi nap volt.
Az iskola előtt álltak.
A fiú, ahogy mindig, barátai gyűrűjében állt, és a távoli jövőről beszélgetett velük. A lány először vacilált, odamenjen-e egyáltalán, de tudta, talán ez az utolsó lehetőség. Barátnője bátorító mosollyal oldalba bökte, s az egy mély levegő után el is indult felé. Szelíden, félénken vonta félre.
-Csak el akartam köszönni. Lehet, hogy soha többet nem találkozunk.
-Ne hülyülj már! Nem leszel olyan messze, bármikor összefuthatunk.
-New York-ba megyek. Tudod, ahogy mindig is akartam...
A fiú arcán meglepettség suhant át, de aztán hamar visszarendeződtek vonásai a megszokott, unott kifejezésbe.
-Akkor gondolom, ez jó...
A lány bólintott. A könnyeivel küszködött. Ránézett a szeretett arcra, majd hirtelen indíttatásból megölelte.
Egy végtelennek tűnő percig így álltak, egymás karjaiba veszve, mintha soha, semmi sem számítana többé, mintha a jövő csak egy távoli fantomkép lenne, amivel a szülők ijesztgetik a gyerekeiket. Mintha a külvilág nem is létezne. Mintha csak ők lennének, ez a két, érthetetlen világ, ez a két ember, akinek van múltjuk, és talán jövőjük is...
Aztán ez a varázslatos pillanat elmúlt, a hideg valóság betolakodott ebbe a csodás pillanatba, eloszlatva azt a békét és boldogságot, amit talán mindketten éreztek.
A lány hátralépett.
-Tudod... -ekkor már visszatarthatatlanul ömlöttek a könnyei. -csak hiányozni fogsz. Hiányozni fog minden. Remélem, azért sikerült átadnom neked valamit ezek alatt az évek alatt... tényleg csak ezt remélem. Tudom, hogy sokszor kibírhatatlan voltam, és sokszor úgy tűnt, mintha okoskodnék, de... mindig a te érdekedben tettem. Remélem, emlékezni fogsz rám. Én fogok rád. Tudod... a szeretet nem múlik el.
A fiú arca nem árult el érzelmeket, üres volt, ahogy mindig. A lány búcsút intett, sarkon fordult, és elment. Nem nézett vissza. Soha nem nézett vissza többé.

Azóta 10 év telt el, és a lány egyszer sem találkozott a fiúval. Nem hallott felőle, nem tudta mi van vele, hol él, van-e családja... semmit sem tudott, csak a telefonszámát, ami egykor volt neki.
A csillagok mindig jó útmutatók. Kacsintott, majd kezébe vette a telefonját, és csak ennyit írt egy rég nem használt számnak:
A szeretet nem múlik el.
És jött a válasz, rögtön, mintha a címzett várta volna ezt az sms-t:
Akkor gondolom, ez jó...:)