mindig ki akarom nyitni a vitrint. mindig ki akarom engedni a benne lakó 'szellemet', és akármennyire próbálom saját magamtól távol tartani a kulcsot, valahogy mindig megszerzem, és szabadjára engedek mindent, amit elzárva kéne tartanom.
sosem fognak begyógyulni a sebek. sosem leszek túl ezen. akármit mond brooke, bonnie, vagy akárki más.. rose anne... ez nem ilyen egyszerű. a világon mindennél fontosabb vagy nekem, a világon mindenkinél többet adtál... a világon mindenkinél többet szenvedtem miattad.
nem tudom... néha olyan furcsa. sosem kéne megtudnod, mit érzek. azt, hogy mit gondolok, mindig is tudtad. nyílt lapokkal játszom. de ez...
majd jön más? kétlem. vagy talán majd, egyszer. sokára. de addig? addig bizony minden nap meghalok egy kicsit. és talán fura, de meg sem próbálok tenni ellene. mert tudom, hogy nincs kiút. feladtam már rég.
nem mai ez a történet. mindenki ismeri. mint valami idióta népmese... rólam valahogy mindig, mindenki tud mindent. legalábbis ezt hiszik. azt hiszik, nagyon jól értesültek. hogy mindent tudnak. nem tudnak ők semmit sem.
nem tudják, milyen érzés minden nap összeomlani. minden nap azzal szembesülni, hogy mindegy, mit teszel, szereted. és ezen sehogy sem tudsz változtatni.
-Te mit teszel, mikor valaki, akit nagyon szeretsz, megbánt?-Megpróbálom nem szeretni többé.
-És sikerül?
-Nem...
sosem leszel ugyan olyan kis valaki, mint a többiek. te mindig több leszel. te leszel a bezárt vitrin, amit csodálhatok, de nem érinthetek.
kérdés, hogy zárva tudom-e tartani...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése