i love him i love him i love him i love him i love him i love him i love him i love him i love him i love him i love him i love him i love him i love him i love him i love him i love him i love him i love him i love him i love him i love him i love him i love him i love him i love him i love him i love him i love him i love him i love him i love him i love him i love him i love him i love him i love him i love him i love him i love him i love him i love him i love him i love him i love him i love him i love him i love him i love him i love him i love him i love him i love him i love him i love him i love him i love him i love him i love him i love him i love him i love him i love him i love him i love him i love him i love him i love him i love him i love him i love him is love him i love him i love him i love him i love him i love him i love him i love him i love him i love him i love him i love him i love him i love him i love him i love him i love him i love him i love him i love him i love him i love him i love him i love him i love him i love him i love him i love him i love him i love him i love him i love him i love him i love him i love him i love him i love him i love him i love him i love him i love him.
I LOVE HIM.
2010. december 27., hétfő
2010. december 15., szerda
Get some pills in and sleep forever.
Meredten bámultam a gyógyszeres fiolákat. Néhány szem kigurult belőlük, itt-ott, látszólagos rend nélkül hevertek az ágyamon. A számítógép villogott, de én alig láttam a könnyfátyol mögül. Nem akartam látni, mit írnak, hogy próbálnak lebeszélni. Tudtam, csak hátráltatnának... és mégsem tudtam úgy elmenni, hogy ne beszéltem volna velük. Csak két ember... de a legfontosabbak nekem.
'Ezt te nem gondoltad át. Rég megtetted volna, ha már nem kötne semmi az élethez. De még mindig itt vagy.' És tudtam, hogy igaza van, mégis erőtlennek éreztem magam. Úgy éreztem, mennem kell, magam mögött hagyni az egész világot, azt, ami látszólag nem akart befogadni. Elegem lett az erős, a bátor szerepéből, abból, hogy bárki, bármikor rám mérhet egy újabb csapást mondván, hogy "kibírom". Nem bírtam ki. Nem akartam kibírni. Belefáradtam a játékba, le akartam venni a maszkot. Semminek éreztem magam, aki csak árt a világnak. Feleslegesnek éreztem az egész létemet, úgy éreztem, nekem már itt nincs dolgom.
Sokáig tartott eljutni idáig, az erő, az életösztön ami mindig bennem volt, egy pillanatra megingott. Később azt mondták, szerintünk nem gondoltam komolyan, pedig ha csak sejtenék, ott és akkor ez mennyire komoly volt...
Belenyugodtam abba, hogy az életem itt véget ér - elbúcsúztam mindazoktól, akik valaha is jelentettek nekem valamit. I loved you...
Tudjátok, erre nem is igazán lehet mit mondani. Talán azt gondolhatták, bekattantam, pillanatnyi hiszti, majd elmúlik. De nem. Nem szoktam szavakkal dobálózni, tettekkel fenyegetőzni.
'-Mondj egy okot a halálra.
-Mondj egy okot az életre.'
Könnyedén csúsztak le a torkomon az első pirulák. Olyan gyógyszert vettem be, aminek épp az ellenkezőjét kellett volna szednem... teátrális, tudom.
'Soha nem volt nálad jobb barátom...' - duma. Még egy szem.
'És mi van az erkölcseiddel? Ő adta, nem veheted el?' - meg fogja érteni. Még egy szem.
'Nélküled...nem bírnám ki...' - és akkor megálltam. Tudom, most azt kérdezitek, miért vagyok még mindig itt? Annyira menni akartál, miért nem mentél? Nem gondoltad komolyan?
De akkor és ott rájöttem, hogy az én szenvedéseim semmik, elenyészők ahhoz képest, amit én okoznék másoknak. Talán nem sokaknak, de néhányuknak biztos.
Itt kell lennem, látni, hogy boldogok, és segíteni nekik. Szenvedve, kínlódva, talán minden napot pokolként élve meg...de emberként. Hogy mikor egy bátorító mosolyra van szükségük, itt legyek. Hogy mikor sírnak, legyen kinek tartania a vállát. Hogy mikor hülyeséget csinálnak, legyen, aki fejbe vágja őket...
Itt, ezen a blogon, és máshol is sok bátorító sort olvashattatok már tőlem arról, hogy az élet milyen szép, és hogy a szenvedések nem tartanak örökké.
Nos, most megtapasztalhattam, hogy ezek a sorok, ha padlón vagy, nem segítenek fel. Csak magadban találhatod meg a bátorítást, a célt, amiért élned kell. Én kevés vagyok ahhoz, hogy itt, most megpróbáljak lebeszélni mindenkit arról, hogy hülyeséget csináljon... talán most, ebben a pillanatban is tinédzserek tömegei hajtanak végre öngyilkosságot. De Te, aki ezt olvasod, talán elgondolkodsz... megérné? Megérné itt hagyni mindent és mindenkit? Megérné az a fájdalom, amit a szeretteidnek okoznál vele? Tudom, ha idáig jutsz, úgy érzed, nincs, aki szeretne. Pedig van! Csak meg kell látni. Nem fog mindenki a nyakadba borulni, hogy hogy szeret, az apró jeleket kell észrevenni. Egy kedves mosoly az iskola folyosóján, vagy egy figyelmes kérdés... ha te nem lennél, ki lenne helyetted? Nem vagy felesleges. Neked is van célod, neked is van, akinek hiányoznál. Hidd el, tényleg semmi nem tart örökké. Pláne nem az emberi kapcsolatok! Szerelem, barátság miatt meghalni?! Mindez változik! Jön más szerelem, és a barátok kibékülnek. Ezért eldobni mindent...
Nem egyszerű kijönni abból a valamiból, amit úgy hívnak, depresszió. Mert ha idáig eljutottál, akkor az vagy. Depressziós. De ma már ezen is lehet segíteni. Csak vedd észre a szeretet magad körül...
Mindig a rosszat látjuk meg az életünkben, holott ott a temérdek jó. Egy bölcs ember egyszer így szólt:ha rossz napod van? Csessze meg a világ! Tedd népszerűvé az életet. A boldogság csak egy döntés.
És igaza van. Nekem könnyű volt megmutatni az élet szépségeit, mert mindig is fogékony voltam rájuk. Sosem voltam melankólikus, vagy magamba forduló személyiség, csak néha-néha gyengültem el, és ilyenkor csak fejbe kellett vágni, megmutatni, hogy igenis van értelme ennek a mókuskeréknek.
Most sem volt ez másképp. Különösen megható, hogy akárkinek írtam, mindenki egyből, azonnal reagált, és nem kellett magyarázkodnom. Azon nyomban ott teremtek. Aki pedig nem? Nos, akinek három szót írtam mindössze, viszont azt szívből, őszintén, és arra sem reagált? Arra már nincs mit mondanom. Legközelebb ő fog eljutni idáig. És akkor én újabb három szót fogok mondani: You screwed up. :)
köszönöm. k, r.♥
"Mondottam ember: küzdj, és bízva bízzál."
'Ezt te nem gondoltad át. Rég megtetted volna, ha már nem kötne semmi az élethez. De még mindig itt vagy.' És tudtam, hogy igaza van, mégis erőtlennek éreztem magam. Úgy éreztem, mennem kell, magam mögött hagyni az egész világot, azt, ami látszólag nem akart befogadni. Elegem lett az erős, a bátor szerepéből, abból, hogy bárki, bármikor rám mérhet egy újabb csapást mondván, hogy "kibírom". Nem bírtam ki. Nem akartam kibírni. Belefáradtam a játékba, le akartam venni a maszkot. Semminek éreztem magam, aki csak árt a világnak. Feleslegesnek éreztem az egész létemet, úgy éreztem, nekem már itt nincs dolgom.
Sokáig tartott eljutni idáig, az erő, az életösztön ami mindig bennem volt, egy pillanatra megingott. Később azt mondták, szerintünk nem gondoltam komolyan, pedig ha csak sejtenék, ott és akkor ez mennyire komoly volt...
Belenyugodtam abba, hogy az életem itt véget ér - elbúcsúztam mindazoktól, akik valaha is jelentettek nekem valamit. I loved you...
Tudjátok, erre nem is igazán lehet mit mondani. Talán azt gondolhatták, bekattantam, pillanatnyi hiszti, majd elmúlik. De nem. Nem szoktam szavakkal dobálózni, tettekkel fenyegetőzni.
'-Mondj egy okot a halálra.
-Mondj egy okot az életre.'
Könnyedén csúsztak le a torkomon az első pirulák. Olyan gyógyszert vettem be, aminek épp az ellenkezőjét kellett volna szednem... teátrális, tudom.
'Soha nem volt nálad jobb barátom...' - duma. Még egy szem.
'És mi van az erkölcseiddel? Ő adta, nem veheted el?' - meg fogja érteni. Még egy szem.
'Nélküled...nem bírnám ki...' - és akkor megálltam. Tudom, most azt kérdezitek, miért vagyok még mindig itt? Annyira menni akartál, miért nem mentél? Nem gondoltad komolyan?
De akkor és ott rájöttem, hogy az én szenvedéseim semmik, elenyészők ahhoz képest, amit én okoznék másoknak. Talán nem sokaknak, de néhányuknak biztos.
Itt kell lennem, látni, hogy boldogok, és segíteni nekik. Szenvedve, kínlódva, talán minden napot pokolként élve meg...de emberként. Hogy mikor egy bátorító mosolyra van szükségük, itt legyek. Hogy mikor sírnak, legyen kinek tartania a vállát. Hogy mikor hülyeséget csinálnak, legyen, aki fejbe vágja őket...
Itt, ezen a blogon, és máshol is sok bátorító sort olvashattatok már tőlem arról, hogy az élet milyen szép, és hogy a szenvedések nem tartanak örökké.
Nos, most megtapasztalhattam, hogy ezek a sorok, ha padlón vagy, nem segítenek fel. Csak magadban találhatod meg a bátorítást, a célt, amiért élned kell. Én kevés vagyok ahhoz, hogy itt, most megpróbáljak lebeszélni mindenkit arról, hogy hülyeséget csináljon... talán most, ebben a pillanatban is tinédzserek tömegei hajtanak végre öngyilkosságot. De Te, aki ezt olvasod, talán elgondolkodsz... megérné? Megérné itt hagyni mindent és mindenkit? Megérné az a fájdalom, amit a szeretteidnek okoznál vele? Tudom, ha idáig jutsz, úgy érzed, nincs, aki szeretne. Pedig van! Csak meg kell látni. Nem fog mindenki a nyakadba borulni, hogy hogy szeret, az apró jeleket kell észrevenni. Egy kedves mosoly az iskola folyosóján, vagy egy figyelmes kérdés... ha te nem lennél, ki lenne helyetted? Nem vagy felesleges. Neked is van célod, neked is van, akinek hiányoznál. Hidd el, tényleg semmi nem tart örökké. Pláne nem az emberi kapcsolatok! Szerelem, barátság miatt meghalni?! Mindez változik! Jön más szerelem, és a barátok kibékülnek. Ezért eldobni mindent...
Nem egyszerű kijönni abból a valamiból, amit úgy hívnak, depresszió. Mert ha idáig eljutottál, akkor az vagy. Depressziós. De ma már ezen is lehet segíteni. Csak vedd észre a szeretet magad körül...
Mindig a rosszat látjuk meg az életünkben, holott ott a temérdek jó. Egy bölcs ember egyszer így szólt:ha rossz napod van? Csessze meg a világ! Tedd népszerűvé az életet. A boldogság csak egy döntés.
És igaza van. Nekem könnyű volt megmutatni az élet szépségeit, mert mindig is fogékony voltam rájuk. Sosem voltam melankólikus, vagy magamba forduló személyiség, csak néha-néha gyengültem el, és ilyenkor csak fejbe kellett vágni, megmutatni, hogy igenis van értelme ennek a mókuskeréknek.
Most sem volt ez másképp. Különösen megható, hogy akárkinek írtam, mindenki egyből, azonnal reagált, és nem kellett magyarázkodnom. Azon nyomban ott teremtek. Aki pedig nem? Nos, akinek három szót írtam mindössze, viszont azt szívből, őszintén, és arra sem reagált? Arra már nincs mit mondanom. Legközelebb ő fog eljutni idáig. És akkor én újabb három szót fogok mondani: You screwed up. :)
köszönöm. k, r.♥
"Mondottam ember: küzdj, és bízva bízzál."
2010. december 9., csütörtök
Birthday.
"Mikor múlik el a gyerekkor? S mikor az ifjúság? S mikor az élet? Észre se venni. Kétszer leshettem csak meg a pillanatot, mikor a szirom elhagyja helyét s a földre perdül. S tulipán volt mind a két virág, és mind a kettő fehér."
Még egy év eltelt. Felfoghatatlan, mennyi minden történik egy, s főként mennyi minden történik tizenöt év alatt. Nőttem, okosodtam, megtapasztaltam. Elsajátítottam a beszédet, az írást, a számolást. Az életem vett hihetetlen fordulatokat, és volt elképesztően kiszámítható is. Kitanultam játékokat, megfigyeltem az életet, embereket, szerelmeket, megtanultam gyűlölni és szeretni, másokat észre sem venni, gondoskodni vagy elhanyagolni. Tettem visszavonhatatlan dolgokat, és olyanokat is, amikre később büszke lehetek. Sok mindent nem tettem meg, és azokat már nem is lesz módom, viszont nem bántam meg semmit. Próbáltam úgy élni, hogy megfeleljek magamnak, a saját elvárásaimnak, amiket magammal szemben állítottam, és sosem néztem, mások mit várnak el tőlem. Leküzdöttem fájdalmat, éltem át hihetetlen boldogságot, voltam felelőtlen és bolond, és voltam felelős és komoly is... és mindez csak tizenöt év. Ha minden jól megy, rengeteg ilyen lesz még. És mégis... néha úgy érzem, több mindent éltem meg, mint jópár idősebb ember akár.
Hihetetlen, hogy egy évvel ezelőtt még mennyire más voltam, mennyire nem értettem semmit. Mennyire másképp láttam a világot, és magamat is. 12 röpke hónap alatt rengeteget komolyodtam, változtam, értem. És valahol mégis, ugyanaz az ember vagyok, aki eddig is voltam, és sosem leszek más. Felnövünk, ahogy telnek az évek, de az érdemi dolgok nem változnak. Aki beleégette magát a szívemben, ott is marad, aki megbántott, azt nem felejtem el soha, és ha valaki valami jót tett értem, nem marad viszonzatlanul.
Fura, hogy nem is olyan régen még mennyire gondtalan voltam, mennyire tiszták az emlékeim az óvodáról, általános iskoláról. Végig nézhetem, hol rontottam el, vagy mit csináltam jól, és mint hogyha egy perc sem telt volna el azóta, hogy az első tanítási napon beültem az iskolapadba.
Úgy írom most ezt, mintha annyira öreg lennék... pedig koránt sem vagyok az. Viszont mégis úgy érzem, vannak már tapasztalataim, gondolataim, és tényleg olyan, mintha már jó pár évtizede itt lennék.
Vicces...
Talán elgondolkodtató a téma, hogy miért is vagyunk itt, mi a célunk a földön, és rengeteg meddő vitát folytattak már le erről nálamnál okosabb emberek... én sem tudom. Mindazonáltal hiszem, hogy van valami dolgunk itt, neked, nekem, mindnyájunknak. Hogy mi, nem tudom. De nem fogom hagyni, hogy az évek csak úgy elszálljanak mellettem. Még rengeteg dolgot meg akarok tenni, rengeteg embert meg akarok ismerni, és azt akarom, hogy az eddigi életem során szerzett tapasztalatok csak elenyésző része legyen azoknak, amiket még szerezhetek. Nem félek az élettől, vagy attól, hogy fájni fog. Állok elébe! Nem akarom elvesztegetni az éveket, meg fogok élni minden egyes napot, ebben biztosak lehettek. És azt ajánlom, ti is tegyetek így. Mert eltelik egy nap, két nap, és az évek elszállnak.
Mozduljatok ki! Legyetek a szeretteitekkel, a barátaitokkal, legyetek szerelmesek, és nevessetek sokat! Csináljatok képeket, legyetek őrültek! Használjátok ki, hogy itt lehettek, mert az önmarcangolással, a depresszióval nem mentek semmire! Ne üljetek otthon, É-L-J-E-T-E-K! Mert a hiedelmekkel ellentétben, az élet igenis szép. És az biztos, hogy az én életem egy, nagy party lesz, ahogy eddig is volt.:) Ne vegyétek magatokat túl komolyan, hogy majd mikor felnőttök, és gyerekeitek lesztek, és felelősséget kell vállalnotok egy csomó dologért, és egy csomó mindenkiért, az lehessen bennetek: igen, én megtettem mindent. És akkor majd már nem keresitek, nem kereshetitek a magatok jólétét - másokéért lesztek felelősek. De akkor már nem is fogjátok akarni. Higyjétek el. Mert a végén úgysem az fog számítani, hogy mennyi év volt az életedben, hanem hogy mennyi élet volt az éveidben. És azt hiszem, ez a lényeg.
"Az élet túl rövid! Csókolj lassan, nevess őrülten, szeress igazán és bocsáss meg gyorsan!"
7. 3. 6.
Még egy év eltelt. Felfoghatatlan, mennyi minden történik egy, s főként mennyi minden történik tizenöt év alatt. Nőttem, okosodtam, megtapasztaltam. Elsajátítottam a beszédet, az írást, a számolást. Az életem vett hihetetlen fordulatokat, és volt elképesztően kiszámítható is. Kitanultam játékokat, megfigyeltem az életet, embereket, szerelmeket, megtanultam gyűlölni és szeretni, másokat észre sem venni, gondoskodni vagy elhanyagolni. Tettem visszavonhatatlan dolgokat, és olyanokat is, amikre később büszke lehetek. Sok mindent nem tettem meg, és azokat már nem is lesz módom, viszont nem bántam meg semmit. Próbáltam úgy élni, hogy megfeleljek magamnak, a saját elvárásaimnak, amiket magammal szemben állítottam, és sosem néztem, mások mit várnak el tőlem. Leküzdöttem fájdalmat, éltem át hihetetlen boldogságot, voltam felelőtlen és bolond, és voltam felelős és komoly is... és mindez csak tizenöt év. Ha minden jól megy, rengeteg ilyen lesz még. És mégis... néha úgy érzem, több mindent éltem meg, mint jópár idősebb ember akár.
Hihetetlen, hogy egy évvel ezelőtt még mennyire más voltam, mennyire nem értettem semmit. Mennyire másképp láttam a világot, és magamat is. 12 röpke hónap alatt rengeteget komolyodtam, változtam, értem. És valahol mégis, ugyanaz az ember vagyok, aki eddig is voltam, és sosem leszek más. Felnövünk, ahogy telnek az évek, de az érdemi dolgok nem változnak. Aki beleégette magát a szívemben, ott is marad, aki megbántott, azt nem felejtem el soha, és ha valaki valami jót tett értem, nem marad viszonzatlanul.
Fura, hogy nem is olyan régen még mennyire gondtalan voltam, mennyire tiszták az emlékeim az óvodáról, általános iskoláról. Végig nézhetem, hol rontottam el, vagy mit csináltam jól, és mint hogyha egy perc sem telt volna el azóta, hogy az első tanítási napon beültem az iskolapadba.
Úgy írom most ezt, mintha annyira öreg lennék... pedig koránt sem vagyok az. Viszont mégis úgy érzem, vannak már tapasztalataim, gondolataim, és tényleg olyan, mintha már jó pár évtizede itt lennék.
Vicces...
Talán elgondolkodtató a téma, hogy miért is vagyunk itt, mi a célunk a földön, és rengeteg meddő vitát folytattak már le erről nálamnál okosabb emberek... én sem tudom. Mindazonáltal hiszem, hogy van valami dolgunk itt, neked, nekem, mindnyájunknak. Hogy mi, nem tudom. De nem fogom hagyni, hogy az évek csak úgy elszálljanak mellettem. Még rengeteg dolgot meg akarok tenni, rengeteg embert meg akarok ismerni, és azt akarom, hogy az eddigi életem során szerzett tapasztalatok csak elenyésző része legyen azoknak, amiket még szerezhetek. Nem félek az élettől, vagy attól, hogy fájni fog. Állok elébe! Nem akarom elvesztegetni az éveket, meg fogok élni minden egyes napot, ebben biztosak lehettek. És azt ajánlom, ti is tegyetek így. Mert eltelik egy nap, két nap, és az évek elszállnak.
Mozduljatok ki! Legyetek a szeretteitekkel, a barátaitokkal, legyetek szerelmesek, és nevessetek sokat! Csináljatok képeket, legyetek őrültek! Használjátok ki, hogy itt lehettek, mert az önmarcangolással, a depresszióval nem mentek semmire! Ne üljetek otthon, É-L-J-E-T-E-K! Mert a hiedelmekkel ellentétben, az élet igenis szép. És az biztos, hogy az én életem egy, nagy party lesz, ahogy eddig is volt.:) Ne vegyétek magatokat túl komolyan, hogy majd mikor felnőttök, és gyerekeitek lesztek, és felelősséget kell vállalnotok egy csomó dologért, és egy csomó mindenkiért, az lehessen bennetek: igen, én megtettem mindent. És akkor majd már nem keresitek, nem kereshetitek a magatok jólétét - másokéért lesztek felelősek. De akkor már nem is fogjátok akarni. Higyjétek el. Mert a végén úgysem az fog számítani, hogy mennyi év volt az életedben, hanem hogy mennyi élet volt az éveidben. És azt hiszem, ez a lényeg.
"Az élet túl rövid! Csókolj lassan, nevess őrülten, szeress igazán és bocsáss meg gyorsan!"
7. 3. 6.
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)
