A bolondok paradicsoma a normálisoknak pokol.

Sok  mindenkivel találkozott már, rengeteg ember sétált ki és be az életébe, mégsem volt egy találkozó sem olyan emlékezetes, olyan tanulságos, mint ez, aminek történetét elmesélem most.
Még évek múltán is tisztán emlékezett arra a borús, októberi napra. A nap már alacsonyan járt, a sárguló levelek lassan, a szellő ritmusában hulltak a földre, cifra kacskaringókat írva le, mintegy jelképezvén ama életútnak leszálló ágát, amelyben éppen Ő is volt.
Fáradt volt, mérhetetlenül fáradt. Huszonhat éves kora ellenére aggastyán benyomását keltette, és aki csak látta, biztos lehetett benne, hogy ez az ember nap mint nap a poklok poklát éli át. S valóban, nem is jártak messze az igazságtól.
Egy követ rugdosott maga előtt, elrejtette keserű mosolyát a kíváncsi szemek elől, tekintetét makacsul a poros földre szegezte. Miért is nézzen fel? Az őszi táj számára már semmi szépséget nem tartogatott, ahogy az emberek boldog, felszabadult cseveje sem keltett benne pozitív érzéseket. Számára a külvilág csak egy elveszett élet jelképe volt, egy olyan életé, amit megkaphatott volna, ám mégsem jutott osztályrészül neki. Egy boldogabb való reménytelen illúziója.
Már sírni sem tudott. Szeretett volna, hiszen olyan nagyon sajnálta magát, felfogta, hogy más már rég összeroppant volna a teher alatt, ám ő még bírta - csak egy kis sírással szeretett volna könnyíteni a lelkén, de képtelen volt rá. Szemei mindig szárazak maradtak, saját életének gyásza mélyebb volt a könnyeknél.
Lábai automatikusan vitték célja felé, nem is gondolkodott... és ekkor történt meg a csoda.
Éppen a haza felé vezető út utolsó sarkára fordult be, és már feltűnt előtte a barátságtalan, szürke épületet, ahová igyekezett, mikor meglátta. Csak egy pillanatra emelte fel a fejét, és azonnal eléje tárult a látvány.
A nő csodálatos volt. Magas termet, hosszú, fekete haja fátyolként omlott hátára, arcán boldog mosoly ült, sehol egy megfáradt ránc, vagy akár csak árnyéka a félelemnek. Magabiztosság, erő, kipihentség áradt belőle.
Szájtátva bámulta a jelenést, tisztában volt vele, hogy ez nem lehet a valóság, ez nem lehet igazi. Ilyen boldog ember nincs. Egyre közelebb ért a nőhöz, és közben nem bírta levenni róla a szemét. Próbált minél többet elraktározni magában belőle, az erejéből, abból a kiegyensúlyozottságból, ami csak úgy áradt belőle. Körülötte az egész táj szebbnek, barátságosabbnak tűnt.
Az a néhány perc, amíg mellé ért, örökkévalóságnak tűnt. Óráknak tűnő időkig lépkedtek egymás felé, s mikor már csak néhány centi választotta el őket egymástól, a nő hirtelen megtorpant.
Automatikusan így tett ő is, amit rögtön megbánt. Átkozta magát, vajon mit gondolhat most róla ez a nagyszerű teremtés? Biztos azt, hogy bolond.
Egyikük sem szólt semmit. Zavarban volt, toporgott, a nő pedig csak nézte, nézte, arcán ábrándos kifejezéssel, behatóan tanulmányozta a másik arcának minden szegletét.
A pillantása szinte égetett.
Aztán megszólalt. Hangja az égi harsonáknál is szebb volt, maga volt a megtestesült Remény.
-Miért csinálod ezt?
Emberünk egy pillanatig maga is elhitte, hogy nem érti a kérdést, aztán persze belátta, hogy minden tökéletesen világos előtte. Hirtelen nem volt szükség visszakérdezésekre, értetlenkedésre, egyszerűen tudta, hogy ez előtt a nő előtt nincsenek titkok. Hogy ő mindent tud. És hogy ő is pontosan tudja, ki ez a nő.
-Ez az egyetlen mód.
A nő arcán egyetlen másodpercre átfutott a harag.
-Nem! Te is tudod, hogy nem azért hagytalak el téged, mert ez lenne a helyes út.
-Ha nem ez a helyes út, akkor most miért vagy itt?
-Mert el kell mondanom. Nem várhatok tovább vele.. abba kell ezt hagynod!
-És mi van, ha nem akarom abba hagyni? Csak rosszabb lenne, ha megtenném.
-Miért vagy ennyire gyenge? Ne fogd rám, kérlek, mert tudom, hogy ezt akarod. Tudod, hogy létezem, és ahelyett, hogy megpróbálnál visszaszerezni, inkább feladsz mindent! Én nem ilyennek ismertelek... - a nő csalódottsága fájóbb volt, mintha dühös lett volna.
Némán meredt rá.
-Minden embernek nehéz elengedni téged. Nélküled nem olyan könnyű elhinni, hogy van tovább is... mindenki beléd szeretne kapaszkodni, viszont játszol az emberekkel. Néha akkor is ott vagy, mikor nem kéne, és teljesen összezavarsz mindent! Ha nincs esély, akkor menj el, ne áltass minket...
-Nem álltatok senkit. Csak akkor vagyok ott valahol, ha van értelme ott lennem. Veled szeretnék lenni, de te reménytelenül elhitetted magaddal, hogy nincs szükséged rám, ezért eljöttem. Csakis te tehetsz arról, hogy most nélkülem élsz, de bármikor visszakaphatnál.
-És mégis hogy csináljam? -kezdett kétségbe esni. -Azt mondják, eltűnőben vagy. Hogy számunkra egyre kevesebb fog már jutni belőled, amíg egyszer már egyáltalán nem leszel...
A nő hátrálni kezdett.
-Pontosan tudod, hogy mindig ott leszek számodra, csak keress meg! Odabent. Hagyd a bolondok paradicsomát. Keresd azt, ami igazi.
Sok mindent akart mondani, hirtelen többet, mind eddig bármikor bárkinek, viszont a nő egyre elhalványult. Elhátrált, megfordult és elment. Hiába kiabált, hiába futott utána, a jelenés elment, és nem nézett vissza.
Most már emlékezett rá, mikor kezdődött el az élő pokla. Akkor, mikor ez a nő először elhagyta. Borzalmas volt, olyannyira, hogy megpróbálta kizárni tudatából, elnyomta magában még a létezésének emlékét is.
Ám most mégsem érezte azt, amit akkor. Nem kínozta fájó üresség, nem érezte úgy, mintha lyukat ütöttek volna a mellkasába. Nem szorította a lét.
Most meggyőződése volt, hogy bár a nő elment, mégis ott van vele. Maga előtt látta biztató mosolyát, érezte az illatát, hallotta a szavait. Ez az elválás most békés volt.
Olyan... reményteli.

Másnap, mikor felkelt, meggyőződése volt, hogy álmodta az egészet. Biztos volt benne, hogy semmiféle nővel nem találkozott, megpróbálta magától elhessegetni az emlék képeket, és visszatérni jól megszokott, monoton életstílusához. Nem volt hajlandó holmi ostoba álommal foglalkozni, ám nem hagyta nyugodni a gondolat, hogy valami furcsa, hogy valami nincsen rendben. Valami határozottan nincs rendben.
Aztán rájött: boldog volt.
Nem aggódott semmiért, nem szorongott, még a levegővétel sem fájt. És akkor arra gondolt, talán mégsem álmodott. Talán tényleg meglátogatta a remény, hogy visszaköltözzön a szívébe...
Az évek során aztán sokszor gondolt erre a találkozásra, és sokszor próbált rá magyarázatot találni, ám sose  sikerült. De nem is bánta igazán. Csak hálás volt, hogy egyszer csak elmúltak a szenvedések, és ismét tudott derűsen látni.
Később, évek múltán aztán mindig elmesélte ezt a történetet, ha valakit, aki közel állt hozzá, elhagyta a remény. Ki tudja, ma már az sem biztos, nem csak ő találta-e ki az egészet, hogy kicsit érdekesebb legyen a közhely: "A remény hal meg utoljára"
Ez már az ő titka marad... viszont legalább annyi biztos, hogy ez igaz.

Pilleszárnyú palota

Pilleszárnyú palotába a koldus lány félve lép. Reszketeg tagjai alig mozdulnak, megbénult idegei halványan érzékelik csak a Herceget, aki jeges gyűlölettel figyeli jöttét. Tekintetéből nem süt más, csak lenézés és közöny, finom vonású arca fintorba torzul a lány láttán. Amaz ránézni is alig mer, tudja jól, mit látna az imádott, gyűlölt, a félve szeretett arcon.
Helyette a palotát kémleli. Járt már itt talán? Ködösen ismerős neki a pompa, az elegancia, a fényes letisztultság. Álmodik?
A Herceg nem szól, nem pazarol szavakat. Ajka mosolyog, tekintete immár csak üres. Koldus lány rongyos kendőjét gyűrögeti, tudja jól, mi vár rá.
-Vetkőzz! - adja ki a parancsot ekkor a Herceg, hangja visszhangot ver a Pilleszárnyú palota falain. A lány összerezzen, de nem visszakozik. Meztelenre vetkőzik, amíg ott nem áll pőrén, kiszolgáltatottan. Nem bánja.
A Herceg gyors, kegyetlen és hideg, de a koldus lány minden ütésnek beillő simításra büszke, mert szomjazta már a Herceg néhány percnyi kitüntetett figyelmét, s noha tudta, eszköz csupán, azt a semmit is odaadta volna, amije volt, csak hogy ezt a gyilkos aktust magáénak tudhassa. Egy csak ő a Herceg udvartartásából, annyit sem ér, mint a bután vihogó nemes hölgyek, akik lesik a Herceg minden mozdulatát, a koldus lány mégis hálásan gondol rá. Az emberre, aki kiemelte őt a porból.
Nem várt ő semmit, nem remélt sokat, de álmaiban néha övé volt a Herceg és a szeretete. Ott kedves volt és megértő, szerető, nem ösztönöktől hajtott állat. De csakis ott, a tudattalanban, ahol soha senki sem látja, mert elképzelése lehetetlen volt és nevetséges, tudta jól. Épp ezért maradt neki ez a heti kétszer vagy négyszer, ami több volt, mint a semmi, amikor legalább néha csak vele foglalkozott a Herceg. Inkább volt eszköz, mint még annyi sem... mert bár Pilleszárnyú palotába a koldus lány félve lép, mélyen titokban, álmokban és reményekben a Hercegnő szökdel ott.

What you do and who you are is matters.

Mintha haza tért volna. Felfedezések kápráztatták el, emlékek törtek fel, és hosszú idő óta most először érezte igazán úgy, hogy vissza talált ahhoz, aki valójában volt.
Annyi ideig játszott szerepet, annyi ideig próbálta elhitetni a világgal, hogy érzéketlen, szívtelen, hogy erős és rendíthetetlen, hogy már teljesen elfelejtette, mi is az, ami igazán számít: hogy milyen két szem őszinte összevillanása, hogy mit jelent egy hangos nevetés, milyen az, mikor szemben ülsz valakivel, aki fontos neked, és egy szót sem kell szólnod, mert minden pillanat olyan intenzív és élményszerű, hogy örökké emlékezni fogsz rá. Hogy egy óra alatt meg lehet változtatni a világot, hogy az álmok valóra válnak, hogy a tűz nem alszik ki, és hogy az ember dolgának árja van. Hogy ki is az a lány a zöld ajtó mögött.
Volt a lány, aki kihívó volt, és szexi, nem törődöm és kalandvágyó, és volt a lány, aki tündéreket látott a fákon, és háttérzenét képzelt a meghitt pillanatok alá, aki egyszerre sírt és nevetett, aki kétszavas beszélgetésekből írt novellát, akinek minden számított, ami apró, pici és jelentőségteljes.
Hová lett ez a lány? Hinni szeretném, hogy nem veszett el teljesen. Nem veszett el teljesen a templom tér, a varázslat, a törpegeng, a pázsit, a 6x45, a művészet... hogy nem vesztek el a fontos dolgok. Mert nem számít, hány fiú fog felszedni, vagy hányban fogsz csalódni. Ami a végén számítani fog, az nem lesz több egy mosolynál, egy jelentőségteljes intésnél, egy szállóigénél, vagy a padnál, ami csak a tiétek. Kit látsz most a tükörben? Ez vagy? Ez az erőltetett mosoly, ez a smink, ez a divatos ruha? Vagy még mindig az a gyermek, aki hatalmas hévvel, önzetlenül és érdek nélkül szeret?
Számít, amit teszel, és az, ahogyan teszed.
Ki vagy te valójában?

MAKE THINGS HAPPEN.

Eljutottam arra a pontra, hogy nem túlzottan érdekel, mik lesznek a tetteim következményei. Nem bánok meg semmit, igaz, eddig se nagyon tettem, de mostantól nem agonizálok, nem szenvedek. Persze, könnyű ezt így kijelenti, de talán agyaltam már eleget olyan dolgokon, amiken nem volt érdemes, és bonyolítottam túl annyi mindent, hogy most egy kicsit kikapcsolhassak, és ne foglalkozzak semmivel.
Hosszú idő óta most érzem először úgy, hogy valaki komolyan megérint, és azon felül, hogy ez marhára ijesztő és rossz, valahol mégis megkönnyebbültem, mert ez azt jelenti, hogy nem vagyok teljesen hideg és üres. Pedig volt idő, mikor azért küzdöttem, hogy ne érdekeljen semmi és senki, és azt hittem, ezt olyan magas szinten elértem, hogy most már ha akarna se tudna érdekelni komolyan senki a világon. Hát, ez nincs így. De persze annyira kegyes és könnyű az élet, hogy megint olyan ember zúgatott magába, akivel teljesen esélytelen a dolog, oh fckyeah.
Valójában, nem tudom miért írok most ennyi hülyeséget ide, mikor ez a blog nagyon nem ilyen, egyáltalán nem személyes. Lehet, hogy azért, mert este van, vagy mert nem vagyok otthon, nem tudom. A lényeg, hogy most egy egész pofás kis agymenést olvashattok virtuális tollamból származólag.
Lehet, az a baj, hogy mostanában annyian néztek buta kis picsának, aki két mondatot sem tud összerakni, hogy úgy éreztem, itt az ideje bizonyítani. Na, nem mintha bárki elolvasná ezt a nagy rakás hülyeséget, amit itt összehordok, de ez talán mégis jobb annál, mintha ráírnék valakire, és egy konkrét személyt fárasztanék ilyesmikkel.
Régóta nem volt azzal gondom, hogy kibe helyezzem a bizalmam, mert senkinek nem mondtam el kb semmit, csak tényleg a legalapabb embereknek (értsd: Anna), mostanában mégis megint egyre több ember felé nyitok. Ez jó dolog ugyan, de elég veszélyes, szóval Borbála, ne legyél hülye. Köszi. Bár, mint azt a bejegyzés elején kijelentettem, nem érdekel semmi, nem agyalok. Ha hátba szúrnak, így jártam, történt már ilyen az életben.
Szóval.
Mit is akartam még leírni? Hallgassátok meg a The Used új számát, az I come alive-ot, igencsak jóra sikerült, addikt lettem. Pedig mostanában visszafogtam a kemény zenéket, de le sem tudnám tagadni a beteg lelkem. Na mindegy.
Egyébként itt vagyok Szegeden, ami azért jó, mert nagyon szeretem ezt a várost, és azért nem, mert elég szívesen lennék már otthon. Egyébként babáztam egész nap, az unokaöcsém és az unokahúgom haláli formák. Máté öt éves, imádja a Thomas a gőzmozdonyt, szóval két óra azzal ment el az életemből, hogy azt néztem vele, másik kettő meg azzal, hogy horgászosat játszottunk. Kiégetőnek hangzik, de valójában egész jó érzés, hogy kiélhetem a retardált kisgyerek énem, és senki nem néz hülyének miatta.
Emma tizenegy hónapos, és róla csak annyit tudok mondani, hogy gyönyörű, hatalmas kék szemei vannak, és olyannyira igazi csaj, hogy csak akkor hagyta abba a sírást, mikor odaadtam neki a smink készletem.:)
Egyébként! Május 24.-én szükségem lesz egy daliáns, kackiás férfiúra, aki elkísérne engem unokanővérem esküvőjére. Ez most ilyen páros muri, és szingliségem tudatában (ha ez addig nem változik, hmm..) felhívást kell tartanom az ügy érdekében. Jelentkezni facebookon tudtok, puszi.
Mit is írhatnék még? Szerintem lassan befejezem, mert gondolom ti sem vagytok már kíváncsiak a sok hülyeségre, amit összehordok. Úgyhogy most megyek, elszívok egy cigit. Ja nem, mert nincs cigim. Fantasztikus. Akkor elkezdem számolni a hajszálaimat.

Jóéjt!

Szájra száj, bűnre bűn.

Igaznak képzelt, álmodott valóság.
Megint ugyanaz az utca, ugyanaz a hely, megint azok a mámoros, bódult, unott arcok, azok az üres fecsegések, a nevetséges mondataitok, szánni való megjegyzéseitek. Használni jó titeket, mert eszközök vagytok csupán, és játszani próbáltok, miközben veletek játszanak.
Elhibázott taktikai lépések, csábítónak szánt mosolyok, de beérjük vele, miért ne érnénk? Fásultság lett úrrá rajtunk, és mindegy már, csak történjen valami, legyen valaki. De valójában olyan mindegy, egybe mosódik már Géza és Peti, Kati és Hajni, mindenki ugyanaz, mindenki egy összefolyt, hatalmas hazugság. Hol vannak már azok a hajdan említett, hatalmas érzelmek? Hol van már a hit, az elviselhetővé tévő remény? Rég elszállt, mert senki nem látja, senki nem érzi, de még csak nem is sejti, mi bújik meg a vonzó küllem mögött, a hatalmas nevetések, hétvégi bulik, játékos ugratások mögött. Azt hiszitek, ennyi vagyok, de mérhetetlen nagyot tévedtek, és soha nem fogjátok megérteni, mit jelent két sör között az a sóhaj. Elejtett jelei vannak, finom kis utalásai annak, hogy valami még sincsen így jól, ti mégsem kapjátok fel a fejeteket ordító segélykiáltásomra, csak rám mosolyogtok, szívet melengetően, és rendeltek még egy kört.
És eközben én azt gondolom, miért is változtatnánk? Miért hagynánk itt a biztos rosszat a bizonytalan jóért?
Nem kell értenetek. Csak akkor ne csodálkozzatok, miért próbálok mindent kihozni ebből a semmiből, amim van.

Buták vagytok.

Magányos köröket róttam az utcákon, felkerestem minden régi helyet. És mosolyogtam. Csak mosolyogtam, mert itt ejtettem hamis könnyeket, itt meg nevettem hazugan, és itt pedig elhitettem az egész világgal, hogy a csókok, amiket adok, nem csak kósza viccek.

És rám néztek az emberek, elnézően pillantottak rám, mert senki sem tudta, senki sem sejtette, hogy minden naiv külső mögött megbújik maga az ördög. Az emberi butaság határtalan. Hogy hihetik, hogy nem vagyok szívtelen? Hogy gondolhatják, hogy bármelyiktek fontos volt nekem? Mind azt gondolják, megkaptak, de valójában én kaptalak meg titeket, és most már a markomban vagytok. Mert buták vagytok, végtelenül.

Semelyikőtök nem nézett a szemembe úgy igazán, semelyikőtök nem látta a mosolygó felszín alatt, hogy több, ami megbújik, mint amit megmutatok. Olcsónak mondotok, de valójában ti vagytok azok, akikért küzdeni sem érdemes.

Okosabbnak hittétek magatokat, és lám, most mégis ki nevet a végén? Nem azt mondom, ügyesek voltatok. Vagyis voltak ügyesek közöttetek, akik majdnem megtévesztettek. De ez is kevés volt, félszeg próbálkozás. Emberek! Hamarabb kell ehhez felkelni. Lényegesen hamarabb. Mert elmondtam nektek fontosnak tűnő dolgokat, megosztottam veletek az életem egy szeletét, de valójában semmit nem tudtok arról, ami lényeges. Azért, mert ajkam az ajkadhoz ért, még nem ismersz, és a szándékaimról még annyit sem tudsz. Azt hiszitek, mikor belementem ezekbe a nevetséges macska-egér játékokba nem tudtam jó előre, mi lesz a vége? Hogy ne tudtam volna! Lerí rólatok, hogy gerinc nélkül születtetek, és ha egy pillanatig reménykedtem is benne, hogy te majd most más leszel, hamar kiderült, hogy esély nincs rá. És elhihetitek, nem rázott meg a dolog.

Semmit nem vesztettem veletek, ha meg mégis, az sem a ti csodás személyetek varázsa.

Nem vagyok rossz ember, vagy teljesen érzéketlen. Tudok szeretni, de fel vagyok vértezve majd hogy nem minden ellen.

Akarj átverni. Akarj kihasználni. De soha, soha ne akarj hülyére venni, mert az az egy olyan dolog, ami ha megfeszülsz sem fog sikerülni. Minden kiderül, srácok. És nem csak előttem, de a többi lány előtt is.

Good luck!

Illusion, confusion.

Érdekes dolog az illúzió. Talán mikor megjelenik előtted, már tudod is, hogy az - tűnő látomás csupán, ami bár valóságosnak látszik, szemfényvesztés csak. Talán tudod, hogy tévedés az egész, mégis hiszel neki, mégis bele ringatod magad ebbe a kétségbeesett képzetbe. Mert ilyen az ember. Hisz, és hinni akar.
Hajlamosak vagyunk elvarázsolódni, hisz oly' könnyelműek vagyunk mi, mind... Saját magunkat próbáljuk becsapni, napról-napra, óráról-órára, s néha olyan jól sikerül egyik-másik magunknak kreált hazugságunk, hogy hinni kezdünk benne. Veszélyes mértéket ölthet a valótlanba vetett hit, hiszen te, mélyen tudod jól, hogy mindez füst csupán, illanásra kész látomás, s eszeddel próbálod elnyomni az óva intő kis hangot, hogy ez talán mégsem az, aminek tűnik. Minden ember önmaga legnagyobb átverője, s minden ember csak magának hisz igazán. Micsoda paradoxon, micsoda veszélyes játék...
De az illúzió úgy illan el, ahogy jött. Szertefoszlik egy perc alatt, s te ott állsz, fejedben kárörvendő lelkiismereted hangjai: én megmondtam, miért nem hallgattál rám...? S akkor már bánhatod, átkozhatod magad, hogy hinni próbáltál valamiben, amiről jól tudtad, hogy nem igaz... ott állsz majd üresen, kiszolgáltatottan, teli kérdésekkel. Miért történt ez? Miért hittem el? De valójában az igazi kérdésed csak az, miért, miért nem maradhatott ez a kényelmes helyzet, miért kellett meglátnom a valóságot? Miért nem maradhattam vak, csak egy kicsit még legalább? És sírsz, és össze vagy törve, magadat hibáztatod, és azt, aki elhitette veled azt, amiről megingathatatlanul tudtad egykor a valóságot.
De valójában ezt a tudásod sosem vesztetted el. Nem tudtad magadat teljesen becsapni, nem tudtad elnyomni a lelked legmélyebb zugaiban megbúvó aprócska kis suttogást, s valójában annyira nem is lepődtél meg. Csak azt vártad, hogy az illúzió váljon valósággá, hogy amit elképzeltél, jelenjen meg előtted. Nem történt meg, pedig lett volna rá esély, s ismét rájöttél, hogy ami először nem volt valóságos, az később sem lesz már az. Hát nem lett volna jó, nem lett volna örömteli? Túl szép, hogy igaz legyen... tartozni valakihez...
De tudod, egész életünk a képzelet játéka csupán. Eme képzet most nem öltött alakot, de lesz majd más, valami, amiről teljes bizonyossággal tudni fogod, hogy ez jó és igazi. Persze összetörhetsz most... gondolhatod, hogy soha többé semmi nem fog neked akkora örömet okozni, mint ez a röpke ideig tartó vakság, és sajnálhatod magad, nyalogathatod a sebeidet... de nézz magadba. Fáj ez neked egyáltalán? Vagy csak a büszkeséged sérült, hogy meg tudott csalni egy kósza látomás?
Életünk kilencvenkilenc százaléka olyan kesergésekkel telik, amiken egy nagy levegővel túl tudnánk lépni, s ami nem is kimondott fájdalom valójában. Hiszen tudod, hogy lesz még rosszabb. Sokkal rosszabb, talán ennél csak rosszabb. Mert semmi ez, semmi azokhoz képest, amiket magában hordoz még ez a röpke emberi élet, s ha itt elbukunk, mi lesz velünk később?
Minden tévedés tapasztalat, és minden ember, aki egyszer belépett az életedbe, adott neked valamit. Emléket, tapasztalatot, jó és rossz pillanatokat.
Hát nem a megpróbáltatásaink tesznek minket azokká az emberekké, akik vagyunk? Nem azért vagyunk a földön, hogy végig szenvedjük a létet, hanem hogy elbukjunk, felálljunk, és méltósággal járjunk elől.
Nem vagyunk hibátlanok vagy csalhatatlanok, és nem vagyunk érzelem mentesek sem. Sokan fognak átverni, és sok minden nem fog úgy összejönni, ahogy terveztük. De soha nem az számít, hányszor esel el, hanem hogy hányszor állsz talpra utána. Senki nem lesz erős helyetted, és senki nem fog felhúzni a szakadék széléről. Senkitől nem függesz, és senki sem befolyásolhatja a hangulatodat. Az önmarcangolás, a depresszió nem megoldás, mert csakis te vagy az az ember, aki segíteni tudsz magadon, és ha az önpusztításba hergeled magad, az egyetlen esélyedet lököd el magadtól a boldogságra.
Hisz az csak egy döntés, mint minden. Rajtad áll, mihez kezdesz.

"Minden nap, mikor felkelek, dönthetek, hogy boldog leszek-e, vagy szomorú. És én a boldogságot választom."